Anya- és nagyanyaországok – Ballai Attila publicisztikája
Litvánia–Kovács néni kosármeccset vizionált annak idején Dolák-Saly Róbert, de a valóság az idei labdarúgó-világbajnokságon talán még az ő képzelőerejét is felülmúlta: szombat hajnalban Argentína–Zöld-foki-szigetek mérkőzést rendeztek a 16 közé jutásért, a vb egyenes kieséses szakaszában. Ahol „Kovács néni” egyáltalán nem volt esélytelen, hosszabbításban maradt alul 3–2-re a címvédővel szemben. Negyedik találkozójukon a harmadik vb-aranyérmeshez mérhették magukat a zöld-fokiak, és Spanyolország, majd Uruguay után a rendes játékidőben Argentínával is döntetlenre mentek, ha úgy tetszik, veretlenül búcsúztak.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy ugyanebben a körben Szenegál a 86. percig 2–0-ra vezetett Belgium ellen, hogy Anglia Harry Kane 75. és 86. percben szerzett duplájával fordított 0–1-ről 2–1-re a Kongói DK ellen, hogy Haaland ugyancsak a 86. percben – kísérteties egybeesés – csikarta ki Norvégiának a 2–1-et Elefántcsontpart felett, akkor nekünk, európaiaknak ideje leereszkednünk az elefántcsonttoronyból, és szétnéznünk ebben a feje tetejére állt futballvilágban. Azaz, még csak a majdnem a feje tetejére állt a helyes kifejezés; a fekete-afrikaiak számára a „majdnem” a kulcsszó, mert bár mostanra minden képviselőjük kiesett, a fentiek mellett Dél-Afrika a 92. percben kapott góllal dőlt ki Kanada ellen, és Ghána is csupán 1–0-ra kapott ki Kolumbiától. Hatból hat hajszál, de ebből már összeáll egy „skalp”; nehéz úgy méltatni manapság az afrikaiakat, hogy azt valaki ne vegye sértésnek – lásd Bastian Schweinsteiger esetét –, mégis megkockáztatom, hogy ezek a fiúk és csapatok már mindent elsajátítottak a futballból, ráadásul élvezetesen és vagányul játszanak, „csupán” a győzelem tudománya hibádzik. De talán már az sem sokáig.
Mi viszont váltsunk nézőpontot, induljunk Európából! Annál is inkább, mert mások mellett a közelmúltban én is keveselltem a 48-as mezőnyből a földrészünknek juttatott 16 kvótát, de amióta ezt szóvá tettem, történt egy s más. Jelesül az, hogy már az első rostán kihullott Skócia, Csehország és Törökország, majd a másodikon, a legjobb 32 között Németország, Hollandia, Svédország, Horvátország, Ausztria és Bosznia-Hercegovina is. Azaz a tizenhatból kilenc európai válogatott. Maradt tehát a legjobb tizenhatban hét. Nem mellékesen régiónkból, Kelet-Közép-Európából senki, a csehek, az osztrákok, a horvátok és a bosnyákok sem. A négyszeres világbajnok németek Paraguaynak estek áldozatául, amelyről előzetesen a következőket mondta egyik ismert szakkommentátoruk, bizonyos Jonas Friedrich: „Nem ellenfél, csak egy harmadosztályú csapat. Olyan, mint egy kupameccs, amikor egy Bundesliga-csapat játszik egy negyedosztályúval”.
Nos, Friedrich úr mintha kissé az 1970-es években rekedt volna. Tanulságos felidézni, hogy az 1974-es, 16-os mezőnyű vb-n a kilenc európai és négy dél-amerikai mellett a három „kültag” bántóan kilógott, Ausztrália 0–5-ös, Zaire 0–14-es, Haiti 2–14-es gólkülönbséggel zárt, majd 1978-ban Tunézia, Irán és Mexikó összesen egy mérkőzést nyert, azt is Tunézia az akkor roppant gyenge, 2–12-es gólkülönbséggel kizuhanó Mexikó ellen.
Azóta elröppent fél évszázad. Mára mindenki megtanult futballozni. Másrészt a régi, hagyományos értelemben már senki sem tud vagy inkább nem is akar, nem is próbál. Csak egy példával élve, az uniformizált futballvilágba felemelkedett a roppant fegyelmezett és taktikus, egységként és egyénenként is kiváló Japán, illetve belesüppedt Brazília, ezért kettejük összecsapása előtt az ázsiaiak joggal jelenthették ki, hogy 50–50 százalékra adják az esélyeket, és mivel az ötszörös világbajnok csak a 95. percben kerekedett felül 2–1-re, e merész állítás be is igazolódott. Hol van már Pelé, Didi, Vavá, Garrincha, Jairzinho, Tostao, Rivellino, Zico, Romário, Ronaldo, Ronaldinho?
Nehéz is lenne eldönteni, hogy az utódokból a képesség hiányzik, vagy megvolt, de már gyermekkorukban kiölték belőlük a virtuozitást, hiszen ők már nem „favelákban” vagy a Copacabana kvarchomokján tanultak focizni, hanem modern klubokban, ahol az egy-egyezés, a cselezés irtandó rizikófaktor.
Egy-egy, még megzabolázhatatlan zseni – Messi, Yamal, Kane, néhány francia menő – kivételével teljességgel kiveszett a meglepetés. Amíg a kommunikáció, a hírközlés a mostaninál jóval alacsonyabb fokon állt, minden tornán, túrán akadt valami merőben új. A Ferencváros játékosai először 1929-es dél-amerikai útjukon láttak becsúszó szerelést – értetlenkedtek is az uruguayi védőkön, akik „alácsúsznak az embernek” –, az Aranycsapat Hidegkutit először 1952 szeptemberében, Svájc ellen szerepeltette hátravont középcsatárként, tizennégy hónappal később, a londoni 6:3 során az angoloknak, főként Harry Johnston centerhalfnak ez még sokkoló, megoldhatatlan problémát jelentett. De még az 1970-es években a hollandok totális futballja is valósággal megbénította a dél-amerikaiakat, az 1974-es vb-n az uruguayiak és a brazilok 2–0-ra, az argentinok 4–0-ra kaptak ki a narancsmezesektől, a futball latin szólistái, művészei 270 percen át egyetlen gólra sem voltak képesek ellenük.
Ma már mindenki mindenkit és mindent azonnal lát. Arról már e hasábokon is többször írtunk, hogy tetszőleges mennyiségű mérkőzés, taktikai elem, támadó és védekező formáció, edzésmetódus felvétele, fizikai paraméter áll a fejlődni vágyó rendelkezésére, a labdarúgás összes megtanulható faktora elsajátítható. És mivel ennél többet a „nagyok” többsége sem vet be, a „kicsik” méltó, helyenként teljesen egyenrangú ellenfeleikké váltak.
Talán ennél is fontosabb azonban, hogy a világfutball a mobilizáció következtében óriási olvasztótégellyé vált. Visszatérve egy pillanatra az Aranycsapathoz, a magyar válogatott először az 1954-es vb negyeddöntőjében találkozott dél-amerikai vetélytárssal, Kocsisék ekkor tapasztalhatták döbbenten testközelből, mennyire másképp futballoznak a brazilok, mint ahogyan azt ők gondolták. Napjainkban bezzeg már-már átlagos sors és pályafutás Lopes Cabralé, aki szombat hajnalban az argentinoknak azt a káprázatos, hosszú felső sarkos gólt lőtte. Hősünk Rotterdamban, Hollandiában született, a svéd utánpótlásban, a Helsingborg együttesében pallérozódott, felnőttként belekóstolt a német futballba, az előző idényt a Benficában töltötte, most igazolt át a török Trabzonsporhoz. Azt viszont nem tudom, mikor járt először „hazájában”, a Zöld-foki-szigeteken, esetleg srácként nyaralt-e ott a nagyinál vagy jóval később, de ez már nem is igazán lényeges. Lám, egyszer csak a francia hérosz, Zinédine Zidane fia, Luca is az algériaiak kapusaként tűnt fel, és ezzel sem itt, sem ott nem okozott semmiféle megrázkódtatást.
A harmadik évezredben, a klubokhoz hasonlóan, már a válogatottak is igazolnak kiszemelteket, így nem is elsősorban edzői, hanem menedzselési feladat a másutt született, felcseperedett és játszó nemzetközi szintű sportolók „haza” csábítása, első lépésként akár azt tudatosítva bennük, másod-harmadgenerációs ki- és bevándorlókban, mit tekintsenek anya- vagy „nagyanyaországuknak.”
Kézilabdában olykor felrójuk magunknak, hogy a magyar bajnokságban és egyesületekben vetélytársainkat is felkészítjük – ez legutóbb a szerbekkel szemben elveszített férfi vb-selejtező kapcsán vetődött fel –, nos, futballban fél Európa jó ideje folyamatosan ezt teszi.
Más kérdés, ki hogyan él e lehetőséggel. A jelenleg zajló vb alapján Ázsia a legkevésbé, Afrika már sokkal inkább, hiszen a 32 közé tízből kilenc csapata még bejutott, bár onnan már csak kettő ment tovább a tizenhatba. Ahol Egyiptom és Marokkó hét-hét európai és amerikai válogatottal alkotja a nyolcaddöntős mezőnyt, azaz minden még nem áll a feje tetején. Bár, ha vasárnapra virradóra – e sorok írása után – a Franciaország–Paraguay mérkőzésen is borulna a papírforma, készséggel értékelném újra akár Kovács néni esélyeit is.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
