Sajtóérdektelenség – Mohai Dominik publicisztikája

Aludtam már néhány hetet az ETO FC nyári európai kirándulásának bécsi zárására – és akkor most sokadszor, valószínűleg nem utoljára: a győriek kilencévnyi alsóbb osztályú száműzetés, majd egy év NB I-es szereplés után a Konferencialiga rájátszásában, a Rapid otthonában egészen az utolsó percekig hosszabbításra álltak, ám végül 3–2-vel kiestek –, és mielőtt megkapnám, hogy lerágott csontot ások elő, a vitaindító, amit elővezetek, ezúttal nem a párharc futballszakmai megközelítését célozza. Sokkal inkább médiaszakot végzett, a sajtó minden formája és annak háttere iránt érdeklődő fiatal újságíró első külföldi tudósításának tapasztalatait.

Mielőtt a lényegre térnék, az összehasonlítás kedvéért vázolnám a harmadik számú európai kupaporond selejtezői körüli médiaérdeklődés rögvalóságát.

A mérkőzés előtti hazai sajtótájékoztatókon lapunk tudósítóján kívül (az ETO Stadionban rendezett meccsek előtt kétszer én, egyszer pedig Vajda György kollégám volt a szerencsés) még két győri lap újságírója és a Nemzeti Sportrádió tudósítója vett részt, no meg persze az M4 Sport. A jerevániak, a stockholmiak és a bécsiek hiánya a győri eseményeken könnyen magyarázható, a lapszerkesztőségek pénzügyi osztályáé az utolsó szó, és a Konferencialiga-selejtező érthető módon nem prioritás az éves büdzsé megtervezésekor, még nyugaton sem.

Az NB I-es sajtótájékoztatókon már megszoktam, hogy néha szürreálisan alacsony az érdeklődés a vezetőedzők véleménye iránt. Ehhez kapcsolódó legszélsőségesebb élményem, amikor 2024. november 23-án a 2–2-re végződő MTK–ETO bajnoki után egyes-egyedül ültem újságíróként a Hidegkuti Nándor Stadion sajtótermében, így például a győriek médiamunkatársai és az edző négyszeres „túlerőben” hallgatta a kérdéseimet. Fővárosi, hétvégi NB I-es meccsen ilyen érdektelenségre nehezen találok magyarázatot, semmiféle erőforrásra nincs szükség ahhoz, hogy a televízió elől felkeljenek az újságírók, és az 1-es villamosról leszálljanak a Hungária körúton. Ebből fakadóan azon sem csodálkoztam, hogy a magyar sportsajtót az európai porond sem mozgatja meg, főleg, ha el kell hagyni miatta Budapest közigazgatási határát.

Kollégáimmal azt is megszokhattuk, hogy kis túlzással minden sajtókonferencián nekünk kell az összes kérdést összezsonglőrködnünk, a Konferencia­liga-meccsek előtti sajtónapon is többnyire így történt, hogy aztán a tv-kamerával és saját mikrofonnal érkező médiumok külön interjút is készítsenek Borbély Balázzsal.

Szakmai ártalom, sok külföldi sajtótájékoztatót hallgatok, de ilyennel még nem találkoztam: ahelyett, hogy mindenki feltette volna a kérdését az asztalnál ülő szakvezetőnek, ezzel egymás munkáját is segítve, a klubtörténeti szempontból is jelentős megméretések súlyát hordozó edzőnek háromszor kellett ugyanazt elmondania nagyjából 15 perc leforgása alatt.

Már az ETO Rapid elleni hazai győzelme után is kellemes meglepetésként ért, hogy a Bécsből érkező újságírók majdnem kétszer annyi ideig faggatták a vendégek vezetőedzőjét, Peter Stögert, mint ahogy a honi sajtó Borbély Balázst szokta. Egy idő után már nem is a mérkőzésről szólt a beszélgetés, hanem a klubbal kapcsolatos történésekről, a cserepad végén ücsörgő új igazolásokról, taktikai finomságokról. Igen, több bécsi munkatárs is elő tudott rántani négy-öt, mély háttérismeretről tanúskodó kérdést az útitáskájából, s bár ez nekem is megy, hiszen testközelből követtem végig az ETO elmúlt húsz évét, kifejezetten kellemetlenné válik a helyzet, amikor ezt egyedüli aktív résztvevőként kell megtenni, és nincs még két kolléga, aki ugyanilyen érdeklődéssel és aktivitással viszonyulna a klubhoz, és kész akár összeráncolt homlokkal és metsző pillantással járó válaszokat kicsikarni.

Jó, jó, almát az almával, a Rapidot pedig a népszerűsége alapján ne az ETO-val, hanem a Ferencvárossal vagy az Újpesttel hasonlítsuk össze: tapasztalataim szerint nem jobb a helyzet a két legsikeresebb magyar klub sajtótájékoztatóin sem. Tavasszal az Újpest–ETO 2–3-ra végződő bajnokin is győri kollégával hallgattuk a később leköszönő Bartosz Grzelakot és a győri Borbély Balázst a Megyeri úton.

Ha már lila-fehérek: el nem tudom képzelni, hogy egy Austria Wien–Sturm Graz osztrák Bundesliga-mérkőzés után csupán a Kronen Zeitung és egy grazi lap újságírópárosa várja az értékeléseket a meccs után. Az idényzáró ETO–Ferencvároson csak azért telt meg a sajtóterem, mert azon biztossá tehette a bajnoki címét a vendégcsapat. Azért merem ezt ilyen bátran kijelenteni, mert számos újságírót én igazítottam el az épületben, amelyben a klub 2015-ös száműzetése óta, vagyis a teljes NB I-es idényben nem jártak.

A csütörtöki Konferencialiga-meccseket felvezető szerdai győri, igencsak foghíjas sajtótájékoztatókhoz képest Bécsben megteltek a gyönyörű aréna sajtótermének széksorai, a kérdések meg csak jöttek és jöttek. Stöger pedig fizimiskájával és monológjaival tökéletesen hozta a közgazdaságtan alapjai kurzust tartó egyetemi professzor szerepét – dörmögő bécsi akcentussal beszélt német nyelvéből nagyjából ugyanannyit értettem, mint korábban a közgázból, a Rapid egykori középpályása, Szántó Tamás életmentő segítséget nyújtott tolmácsolásával.

Nagyjából harmincöt-negyven percig (!) faggatták a mérkőzés előtt, a sajtófőnök pedig minden egyes válasz után mosolyogva, lelkesen érdeklődött: „Ki a következő?”

És akkor következett az ETO sajtótájékoztatója: a Nemzeti Sport kéttagú különítménye maradt, az osztrák lapok képviselőinek tömegét felváltotta az M4 Sport (és hangsúlyozom, nem Stockholmban vagy Jerevánban jártunk, hanem Bécsben, Budapesttől két és fél órára), az esemény pedig kizárólag azért húzódott el 15 percig, mert a román válogatott középpályás, Paul Anton szavait a rend kedvéért lefordították magyarra.

Az ETO játszott, harcolt, de végül kikapott és kiesett Bécsben, a mérkőzést követő események pedig újabb visszaigazolásként rakódtak rá a két nap tapasztalataira. Stöger 15 percen át nyilatkozott az ORF pályaszéli stábja tagjainak, gyakorlatilag beszélgetett velük, hogy aztán a sajtótájékoztatón lejátszódjon az, ami szerdán is: újabb háromnegyed órán át beszélt a mérkőzésről, a párharcról, a Rapidról, tehát majdnem egy órát töltött ezzel a lefújás után. A rendkívül fájó vereséggel birkózó Borbélynak biztosan kisebb gondja is nagyobb lett volna annál, hogy még tovább üljön a pulpituson, de az osztrák sajtó kérdései számának – a mélységéről nem is beszélve – töredékét sem kapta meg.

De hogy ne csak a médiamunkásokat érje kritika: tisztelet a kivételnek, de amikor néhány magyar együttessel (direkt nem csak klubot írtam) kell együttműködni, érthető néhány szerkesztőség és kolléga fásultsága. E sajtócsapatok ténykedését leginkább sajtóelhárításnak lehet nevezni, s legkönnyebben olyan példamondatokkal jellemezni, mint: „nem akar nyilatkozni”, „nektek nem nyilatkozunk”, „azt ki kell venni”, „ez és ez kerüljön bele”. A be nem teljesülő „visszahívlak” vagy „visszajelzek” történetekről nem is beszélve. Mintha a játékosok és az edzők atomtitkokat őriznének…

A Bécsben töltött két nap is tartogatott kellemes meglepetést. A szállodában, kávézókban, éttermekben, pizzázókban legalább egy, de itt-ott két-három friss napilapot is ingyen forgathat a betérő, mint anno itthon a klasszikus, békebeli kávéházakban. A lapok hasábjain pedig a sajtótájékoztatókról több ismerős arcot és nevet is felfedezhettünk szerzőként. Magyarországon én a koromnál fogva nem tapasztalhattam, hogy a vendéglátóegységek ilyen szolgáltatást is nyújtanak, s ugyan a nyomtatott sajtó példányszámának és jelentőségének visszaesése mögött vaskos gazdasági okok is állnak, ez egyben kulturális kérdés is. Ahogy az újságírók, a sajtóosztályok, az olvasók attitűdje is irigylésre méltó az osztrák fővárosban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!