Elfáradt hírvivő – Malonyai Péter jegyzete

Két emberöltő telt el azóta, hogy megmozdult a Hármashatár-hegy, aki csak ott volt, futott a cél felé, egyre csak biztatva Balczó Andrást. Kiskölyökként én is ott tapostam a port, nagyapám igyekezett követni, elmúlt már hetven akkor, ám eszébe sem jutott, hogy a szíve meg az ízületei… Aztán, amikor világbajnokként állt a dobogó tetején Balczó András, egy kicsit úgy éreztük, mi is adtunk valamit ahhoz, hogy ünnepelhessünk.

Pedig dehogy. Nem adtunk, hanem kaptunk – az érzést, hogy a „mi fiunk” megmutatta, ő a legjobb. Hős volt, mert a hősök ugyebár helyettünk diadalmaskodnak, míg a sztárokat – hogy közelítsek a mához – legfeljebb irigyelni lehet, lelke rajta, akinek ez kell. És azok közé tartozik, akitől ma is csak tanulhatok. Hidd el, Bandi – ha több ezer példányban is szólíthatlak így –, igyekszem.

Akkor is szeptember volt 1969-ben, most is az van, s megint világbajnokság, megint Budapesten. Öttusában – teszem hozzá a tények kedvéért, meg muszájból is, mert a sportág ma már nem öt tusa. Inkább egész napos rohanás, reggel nekiállnak a „hírvivők” (hogy az alapító atyák szőtte legendát is belekeverjem), és estére eldöntik, ki a legjobb. Hajtják az időt, küzdenek az elemekkel megalkuvást nem tűrően, talán csak az úszás és a lovaglás maradt meg változatlanul a klasszikus időkből, elvégre a ló az ló maradt (még ha volt is ötlet a motorkerékpárra), s a vízzel telt medencével sem lehet mást kezdeni.

Van viszont laser run meg bónuszvívás, roppant korszerű az egész, csak éppen követhetetlen. Ugyan kinek van egy egész napja arra, hogy kimenjen a versenyhelyszínre, hátha belebotlik egy magyar sikerbe. Mert – mielőtt elfelejtem – az általam (is) emlegetett időszakban mi vittük a zászlót a sportág előtt, és később is fejcsóválás illette, ha „csak” ezüstérem jutott nekünk. Most kvótaőrület van, ha a miénk, ráérünk azt szajkózni, hogy jó lenne egy érem jövőre Tokióban.

Tudom, nem éppen lelkesítő sorok a ma kezdődő világbajnokság előtt, elnézést érte mindenkitől, mentségem, hogy vannak emlékeim. Maradandóak. Ezzel együtt nagyon remélem, hogy mi lányaink és fiaink sikerrel járnak. Azaz: hajrá, magyarok!

Miközben – sajna – az öttusának nem tudok drukkolni.