A fotográfus – Móricz-Sabján Simon emlékére

Csendes vasárnap délután volt, ott álltunk egy falusi utca sarkán, a Lipót–Gönyű mérkőzés után néhány órával, és a fotóriporteri munkáról beszélgettünk. Kevés szóval, mégis valami különleges biztossággal, tudatossággal és eleganciával ábrázoltad munkádat. Az ábrázolás kifejezés más esetben túlzó, fennkölt kifejezésnek hatna, itt mégis pontos: olyan szépen, méltósággal és alázattal kevesen szólnak saját mesterségükről, ahogyan Tőled lehetett hallani. A köznapi fotós vagy fotóriporter megjelölés helyett előszeretettel használtad a fotográfust, amely kissé archaikus hangzásával együtt is érzékeltette a fényképész szakma rangját, hagyományait, az alkotás értékét, varázsát. Nekem ott, a lipóti utcasarkon az a néhány perces fotográfusi bemutatkozás segített megsejteni valamit abból, mit jelent a hivatás nemes tisztelete, az önálló útkeresés tiszta szándéka, a minőség feltétel nélküli parancsa.

Hogy aznap éppen a Hátsó füves-sorozat egyik falusi meccsriportját készítettük közösen, majdhogynem mindegy, a képeidről témaválasztástól függetlenül sugárzik az alkotói egyéniség, az egyedi látásmód. Az emberi küszködés, fájdalom, kötődés megragadása, a hétköznapi valóság dokumentarista rögzítése, a társadalmi változások felfejtése ugyanúgy tetten érhető a 2015-ös badacsonytomaji, fehérvárcsurgói, lipóti, múcsonyi futballfelvételeken, mint a lenyűgözően gazdag életmű más fényképein. A Hátsó füves-könyvben így fogalmaztál: „Az amatőr foci és környezetének bemutatása nekem is fontos volt. Főként azoké a játékosoké, akik számára a foci színtiszta öröm és nem csupán megélhetés. [...] A megyei bajnokságokban megtaláltam a szó szerinti, klasszikus labdarúgást, és azt a sport iránti szenvedélyt, amelyet mindannyian keresünk egy-egy mérkőzést nézve.”

Azon a csendes lipóti délutánon, a gólyafészkes lámpaoszlop alatt különösen hálás voltam azért, hogy képeid révén mindezt nekünk is segítettél megtalálni.