Szatmári András: Küzdök tovább magamért, az edzőmért, a helyemért a csapatban
– Az év legfontosabb napja közeledik?
– Bizony! Szombaton esküvő, utána nászút – válaszolta Szatmári András, a júniusi genovai Európa-bajnokságon aranyérmes férfi kardcsapat tagja.
– S azután?
– Október elején elkezdem az edzéseket. Eddig sem ültem tétlenül, mozogtam már, októbertől hivatalosan is visszatérek: előbb a gyógytornával és az erőnléti edzésekkel, hogy a testem is kellőképpen felkészüljön a szezonra, de természetesen a vívás is részét képezi a mindennapjaimnak néhány hét múlva.
– Jó ezt hallani, mert az igazat megvallva, amikor Tbilisziben kiesett a második körben a világbajnokságon, ahol csak egyéniben kapott szerepet, úgy éreztem, még a „hagyom az egészet a francba” gondolat is átsuhant a fején…
– Ott nem voltam kellően higgadt a kiesésemet követően, ez igaz, sok minden eszembe jutott, de az talán mégsem, hogy befejezem. Az előző szezonban történt több minden, amivel nem értettem teljesen egyet – hazaérve, kicsit lehiggadva, hideg fejjel s a hozzám közelállókkal is megbeszélve könnyebb volt végiggondolnom a helyzetemet. Sok minden bántott, de azért a folytatást nem akadályozhatja ez sem.
– A vezetőedzővel, a kapitánnyal is megosztotta a gondolatait? Csak hogy emlékeztessünk mindenkit: az Eb-n ön, a vébén Gémesi Csanád volt tagja a csapatnak, míg az egyéni indulást nézve éppen fordított volt a felállás a két versenyen.
– Amikor megszületett a döntés az Európa- és a világbajnoki csapatról, elmondtam a véleményemet Nemcsik Zsoltnak – elég őszintén. Majd beleálltam a munkába, ahogy azt kérték és ahogy kellett, de nem éltem meg jól a történteket, utólag pedig azt mondom, az lett volna extra, ha én a világbajnokságon hosszabban menetelek.
– Belül emésztette magát?
– Hiába gondoltam, hogy erős vagyok, hogy végig tudom csinálni így is – a felkészülést és a versenyeket is, már látom, nem volt reális elvárás például az, hogy jól szerepeljek Tbilisziben. A genovai Európa-bajnokságon azért tudtam jól vívni, mert a csapatversenyen ott voltak mellettem a társak, s az más, a világbajnokságon viszont egyedül voltam.
– A csapat Tbilisziben elveszítette a döntőt az olaszok ellen – nézte a versenyt?
– Drukkoltam nagyon a fiúknak, annak ellenére, hogy dolgozott bennem a megbántottság érzése. Sajnáltam, hogy nem tudok ott lenni a világbajnokság csapatversenyén, szerintem nem lógtam ki annyira a válogatottból, hogy ne én legyek a négyesben, ezt is elmondtam a vezetőedzőnek és a kapitánynak is.
– Mikor zárta le, egyáltalán lezárta a történteket, vagy cipeli tovább a sérelmeket?
– Sokáig hordoztam magamban: heteken keresztül az járt a fejemben, hogy nem voltam részese egy éremszerzésnek, pörgettem a kérdéseket magamban, vajon miért nem voltam benne a csapatban, miért történt ez. Magamat is hibáztattam, vajon mit nem tettem jól, hol hibáztam, miért estem ki ilyen hamar a vébén, a szezon közben miért hoztam rossz döntéseket? De aztán ahogy teltek a napok, lassan feldolgoztam a történteket, és már nem is akarok foglalkozni velük.
– Egy kicsit a dac is viszi előre?
– Az már nem. Magamnak és az edzőmnek szeretnék bizonyítani, de ez sem jó meghatározás, mert már többször bizonyítottam a pályafutásom során – tizennyolc érmem van a világversenyekről, nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene…
– Akkor kérdezem másként: mit kell ahhoz tennie, hogy még egyszer ne forduljon elő ugyanez, hogy biztosan tagja legyen a magyar válogatottnak a világversenyeken?
– Eredmény kell.
– Azért ennél kicsit bővebben beszéljen, mert amellett, hogy sikeresnek lenni a legnehezebb, túl egyszerű válasz ez a két szó.
– Mentálisan kell tovább erősödnöm. Fizikailag szerintem az előző hónapokban sem volt gond, továbbra is állítom, hogy a felkészülés során nem dolgoztam kevesebbet senkinél sem – még akkor sem, ha mellette gyógytornára is járnom kellett. Az alázatom is megmaradt és meglesz a jövőben is, de a mentális részt erősítenem kell.
– De hát évek óta beszélgetünk erről… Pontosan tudja és látja, hol mennek el a versenyek, hol kellene másként viselkednie – tévednék?
– Nem, de emberből vagyok. Vannak érzelmeim. Ha nem zökkentene ki soha semmi, sem a tusok, sem a bírói döntések, sem egyéb tényezők, az már nem én lennék. Van, aki ezeket teljesen ki tudja zárni, én nem, vagy legalábbis elég nehezen. De azt hiszem, a hétköznapi életben sokkal jobb, hogy ilyen vagyok, hogy nem gépként működöm, hogy vannak érzelmeim. Tudom, hogy más kell a versenyeken, de annyira nem akarok megváltozni, hogy mint egy gépbe az egyik oldalán betáplálják, hogy eddzél, vívjál, a másikon meg kijön az, hogy nyertél. Szeretek vívni, ha nem így lenne, már rég abbahagytam volna. Úgyhogy küzdök tovább: magamért, az edzőmért, a helyemért a csapatban.
– Mondjuk Los Angelesig? Célkeresztben van az olimpia?
– Messze van még az olimpia, inkább azt mondanám, megpróbálom megcélozni. Én sem leszek fiatalabb, és bármi megtörténhet – velem, a kardvívásban, a csapat háza táján, de ennél fontosabb, hogy nem tettem még le az álmomról.
– Ez meg az olimpiai aranyérem. Ez a kijelentése reményt keltő, vagyis: látjuk még úgy vívni Szatmári Andrást, mint mondjuk Párizs előtt a budapesti világkupaversenyen, amelyen győzött?
– Azon leszek, hogy így legyen. Azért az még nem volt olyan rég, viszont az is egyértelmű, hogy tulajdonképpen annak iszom a levét még mindig, hogy ott eltört a bokám. Annak a következménye, hogy kikerültem a kiemeltek közül a világranglistán, meg persze annak, hogy Párizs után előbb nem indultam a világkupa-viadalokon, majd nem úgy sikerült visszaszállnom a versenyzésbe, ahogyan szerettem volna. Sajnos a testem már nem úgy működik, mint korábban: próbáltam eltitkolni a sérüléseimet, nem beszéltem arról, hogy nincs már mindenütt porc, ahol kellene, hogy legyen, mert nem akartam gyengének tűnni. Nem is vagyok az, minden egyes edzés egyben hatalmas küzdelem.
– Az előbb a reményről beszéltem, de most elbizonytalanított: van ereje a folytatáshoz?
– Ez a kérdés – voltaképpen nem is az erő, mert abból van bőven, hanem ahogy mondtam, a mentális rész. Mert amikor fájdalmat érzek, akkor sem túlélnem kell egy versenyt, hanem eredményt kell elérnem. Igen, könnyebb lenne feladni, de tényleg szeretek vívni, úgyhogy megyek tovább.
