Gombola András: Az volt a dolgom, hogy felépítsek egy második otthont
Tizenötödik alkalommal rendezte meg az Utanpotlassport.hu szerkesztősége a Lurdy Ház Rendezvényközpontjában az Egy nap az utánpótlásért című konferenciát, amelyet szokás szerint nagy érdeklődés övezett. Az eseményen Gombola András, a Halásztelki BSE vívószakosztályának vezetője azt fejtegette érzelmektől sem mentes előadásában, hogy miként építhető fel egy kisvárosban eredményes nevelőműhely, és mennyire fontos a családias légkör megteremtése.
„Elengedhetetlen, hogy a gyerekek sportoljanak.
Kötelezni kell őket arra, hogy valamit csináljanak, az otthoni henyélés, a digitális világban való semmittevés nem viszi előre őket
– fogalmazott és bemutatta egyesülete történetét is. Gombola elmondta, hogy a Halásztelki BSE vívószakosztályát 2015 szeptemberében hozták létre.
„Nagyon rögös és kemény út volt az eleje is, az első öt évben kora reggeltől késő estig ezzel foglalkoztam, és semmi nem ment könnyen. Például az sem, hogy belépjünk a szövetségbe vagy találjunk egy helyet, ahol vívni tudnunk. Végül a Bocskai István Református Oktatási Központ általános iskolájának tornatermében kaptunk lehetőséget, egy 6x14 méteres alagsori helységben.”
A halásztelki fiatalok ma már a 432 négyzetméteren elterülő, két öltözővel és modern gépekkel felszerelt, tizenkét pástos Lengyel Éva Vívóteremben edzhetnek.
„Csodának tartom, hogy idáig eljutottunk. Én korábban voltam nagyon lent az életben, alkohol- és drogproblémákkal küzdöttem, de már tizenöt éve élek teljesen tudatmódosító szerek nélkül. Edzősködtem több helyen is, például Kínában, ahol annyi pénzt kérhettem volna, amennyit csak akarok, de hazajöttem, mert az egyik itthoni tanítványomnak megígértem, hogy folytatom vele a munkát. Erről a kislányról tizennégy éves korában kiderült, hogy csontrákja van, és ezt megtudni volt a legkegyetlenebb dolog, ami edzői karrierem alatt történt velem. A legfontosabb és a legnagyobb öröm, hogy életben maradt és ma már ő az egyik kerekesszékes reménységünk, hatszoros U23-as világbajnok, felnőttvébé-bronzérmes, csapatban Eb-győztes és vébé-ezüstérmes. Külön öröm volt, hogy folytatta a vívást, de nálunk egyébként is minimális a lemorzsolódás, mert igyekszünk megőrizni a szakosztály családiasságát.
Büszke vagyok rá, hogy ma százhúsz fiatal vív nálunk, akikkel rajtam kívül hat edző foglalkozik. Mind a hatan egykor a tanítványaim voltak.
Gombola véleménye szerint a edzőkben lennie kell egyfajta kötelességtudnak, amely végigkíséri őket a pályájukon.
„A mai világban élő szülőkkel és gyerekekkel nagyon nehéz foglalkozni. Az edző el is gondolkodhat azon, hogy akkor miért ne csinálja ezt külföldön sokkal több pénzért? Bízom benne, hogy sok hozzám hasonlóan magyar érzésű edző dolgozik itthon, aki ragaszkodik a nemzethez és azt szeretné, hogy a mi gyerekeinket formáljuk. Ennek az érzésnek zsigerből kell jönnie és ezt teszi hivatássá a munkát.
Már tudom, hogy az volt a dolgom, hogy felépítsék egy helyet, amelyre a gyerekek a második otthonukként tekinthetnek, védve érzik magukat benne és más mintát is megismerhetnek az addig tapasztaltaktól.
Minél szélesebb a gyerek látóköre, annál kevésbé fogja megnyomorítani az esetlegesen rossz családi háttere. Fontos az átállás, miszerint nekünk edzőknek kell alkalmazkodni a mai gyerekekhez annak érdekében, hogy komfortosan érezzék magukat és rendszeresen mozogjanak. Aztán majd kiderült, hogy kiből lesz profi sportoló.”
(Kiemelt képünkön: Gombola András Fotó: Vasas Attila)
