Lónyai az olasz pályán ismerkedett a fekete BMW-vel

„Szokatlan az egész…” – mondta némi bizonytalansággal a hangjában Lónyai az első, bemelegítő szakasz után.

„A felét se tudjuk kiautózni annak, amire az autó képes, de nagyon élvezzük az egészet. Igaz, hogy egyszer beestünk az erdőbe, mert amikor jobbra tekertem a kormányt, az autó balra befordult a fák közé, de még az is tetszett. A folyómedres szakaszt pedig egyszerűen imádom, szenzációs!” – egészítette ki az autóról alkotott véleményét a második (immár jóval hosszabb) nap végén a pilóta.

Ahogy teltek az órák és a kilométerek, úgy melegedett össze egyre jobban a páros az autóval. Már nem történtek olyan gyorsan, olyan váratlanul az események, elmaradtak a kényszerű piruettek, amelyek az első két napon még be-becsúsztak, s olykor-olykor már sikerült úgy autózni, ahogy szerettek volna, ahogy kellene. Főleg a rövidebbik pályán. Mert az feküdt, az ment jobban. A hosszú ugyanis tele volt íves, nagyon sodrós kanyarokkal, ráadásul a kormánynak volt valami furcsa holtjátéka, ami Lónyai számára megnehezítette a kanyarodást. A féktávok azonban már alakultak a második nap végére.

A harmadik nap már majdnem tökéletes volt. Pontosabban voltak nagyon jó pillanatai. A lényeg, hogy a végén mindkét fiúnak fülig ért a szája.

„Egy indulója már biztos lesz jövőre az olasz világkupa-futamnak – én leszek az! Nem is gondoltam, hogy ilyen jókat lehet errefelé autózni, s bár a verseny elején sokszor csak a védőangyalunk tartott minket az úton, a vége felé voltak már értékelhető megmozdulásaink, jó pillanataink, néha még elégedett is voltam azzal, amit belülről láttam” – vigyorgott Lónyai, aki egyébként a 14. helyet szerezte meg a rangos mezőnyben. Kezdetnek nem rossz, a tapasztalat pedig mindenképp kellett ahhoz, hogy a hazai bajnoki sorozat nyitányán ne kelljen mindent a nulláról kezdeniük.

Így már nem kell. Az első lépést megtették.

Összefoglaló