Népszerű népi játék volt egykor a magyar méta

A magyaros, hosszú métához hasonlóan játsszák ma is a görög-római várjátékok megkopott változatait Oroszországban orosz méta, Szerbiában és a jugoszláv utódállamokban szerb méta néven. Kultúrtörténeti érdekesség a hajdani csapatválasztás módszere. A „nyílhúzást” képletesen egy gallyacska helyettesítette. A kapitány hol az egyik, hol a másik tenyerébe rejtette a „nyilat”, és aki a rövidebbet húzta, választhatott. Ez a bizonyos „szedés” már az ősi alkudozás alapján történő választási forma volt, a vezetők az aktus ünnepélyessé tétele miatt kérdezgették, hogy „Adsz egyet?”, és általában az a válasz érkezett, hogy „Nem adok!”. Aztán a csapat tagjainak noszogatására végül összeálltak a csapatok.

A kezdés úgy történt hogy a pálya szélén egyenes vonalat húztak, és a játszótér közepe felé haladva mintegy tizenöt-húsz méterre helyezték a jelet, a métát. Az ütő, a játszó csapat tagjai a vonal külső szélén várták sorra kerülésüket, míg a fogadók („szolgálók”) a mezőnyben helyezkedtek el. Világos volt a szabály: a mezőnyben elhelyezkedő játékosok úgy szóródtak szét, hogy a labda lehetséges repülési irányait lefedjék. Az egyik fogadó a vonalon belül tartózkodott azzal a feladattal, hogy adja, illetve dobja fel a labdát a mindig sorra kerülő ütőjátékosnak. Ha az ütő talált, le kellett dobnia a botját, és ki kellett rohannia a métához.

A métajelet a csapatok előzetes megállapodás szerint használták. Vagy meg kellett kerülni, vagy a métához hozzá kellett érni.

A fogadó csapat feladata volt, hogy a kiütött labdát megszerezve hozzávágja a métát érintő vagy megkerülő játékoshoz.

Ha a találat sikerült, a futó automatikusan kiesett, ha a kemény golyó célt tévesztett, az ügyes futó visszamehetett a csapathoz, ahol a sorra kerülése után ismét játszhatott. A fogadók taktikája az volt, hogy a mezőnyből megszerzett labdát gyorsan passzolva ahhoz a társukhoz juttassák, aki kedvező pozícióban volt az ütőjátékos eltalálásához. Ez lehetett akár a feladó is, aki a legjobb helyzetben volt az eredményességhez. Ha a métához futó játékos meg tudta kerülni vagy érinteni a métát, általában az ellenfél már birtokolta a labdát, és igyekezett a futót eltalálni, aki viszont mindent megtett, hogy ezt elkerülje. Futhatott cikkcakkban, leguggolhatott, elugorhatott a feléje tartó labda elől, minden mozdulat szabályos volt.

– A tarahumara csodafutók titka évszázadok óta megfejthetetlen
– Az ökölszabály: egy pattanás után ütni kell!
– Krikett, avagy a játék, amihez egy élet sem elég