Örömteli piros – Deák Zsigmond jegyzete

Ott még azért nem tartok, mint Rejtő Jenő klasszikus regényének – A három testőr Afrikában – egyik főhőse, Csülök, amikor a nagy Levin kiléte iránt érdeklődött („Nevessen ki tudatlanságomért, vessen meg, könyörgök: köpjön le…”), mert a végén még engem is leköpnek, mint őt az őrvezető. Maradjunk a kinevetésnél és a megvetésnél, ezt még vállalom megosztó véleményemmel: a lelkem mélyén örülök Szalai Ádám kiállításának.

Miután a kedves olvasó elmormolt magában egy nekem címzett pajzán felszólítást, megpróbálom megmagyarázni. Természetesen nem magának a piros lapnak örülök, inkább annak, hogy Szalai nem a magyar válogatottban kapta, hanem klubja, a Hoffenheim Bajnokok Ligája-meccsén. Előbbi esetben biztos agyvérzéssel ordítoztam volna, az eget hívva tanúnak, és sűrűn emlegetve a szlovák játékvezető közvetlen felmenőit. Így viszont csupán leszögezem, amióta a Bundesliga 1.-ben pallérozódó honfitársunk csapatkapitányi szalaggal a karján vezeti ki nemzeti gárdánkat az aktuális mérkőzésre, mintha a felelősségtudat lehiggasztotta volna. Küzd továbbra is, mint az oroszlán, de olyan meggondolatlan szituációkba nem megy bele, mint most a BL-ben a Sahtar Doneck ellen. Mert legyünk őszinték, ha van már egy bármennyire is könnyű szívvel adott sárgánk, nem csúszunk oda nyújtott lábbal a labdára az ellenfél tizenhatosán, mert azt történhet, mint most: a védő eljátssza a hattyú halálát, s itt a sárga, hol a piros, az is itt van.

Aztán annak is örülök, hogy a jelek és a nyilatkozatok szerint Julian Nagelsmann, a németek vezetőedzője abszolút játékosa pártján áll, az elhivatottságát dicséri („Ádám a labdát támadta”), s helyette a bírót ostorozza. Hozzáteszem, őt is inkább még az eset videós visszanézése előtt, mert utána árnyalta a mondanivalóját. A lényeg, hogy Szalaira vélhetőleg egymeccses eltiltását követően is számít, nem forrófejű hazardőrnek tartja, akin elment a további BL-szereplés lehetősége, hanem a sikerért mindent megtevő harcosnak.

Tovább fokozták a boldogságomat az olvasói szavazatok, hiszen honlapunkon csaknem háromszor annyian állították, hogy nem ért sárgát a második szabálytalanság, mint ahányan azt, hogy igen. Akkor valószínűleg ez is az igazság, az érzelmi kötödés a csatárhoz pedig nyilvánvaló. Annyi voksolást láttam, amelyen jó magyar szokás szerint magunk/a mieink ellen nyomtunk gombot, függetlenül a realitástól. Akkor már inkább jöjjön a pozitív diszkrimináció.

Egy szó, mint száz, Szalai Ádám örökre megtanulhatta, ha eddig nem tette, hogy nemcsak szabályosnak kell lennie, hanem annak is látszania. S ezen alapvetésnek talán épp az Eb-selejtezőn lesz meg a kézzelfogható eredménye, sárgák helyek gólok formájában.