Cristiano Ronaldót sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja a gegenpressing

„A célom, hogy megtaláljuk a csapaton belüli jobb egyensúlyt, hogy segítsek jobban irányítani a játékot, és minimalizálni a véletlenszerűségeket a játékunkban. A presszing is egy a lehetséges utak közül, de ahogy mindennek, ennek is a szervezettség az alapja. Ezen kell dolgoznunk.”

Napra pontosan egy hónapja, hogy a Crystal Palace elleni bajnokin bemutatkozott a Manchester United menedzsereként Ralf Rangnick, aki első körben a fenti célkitűzést határozta meg saját maga, illetve újdonsült csapata számára.

A stuttgarti edzőiskola, valamint a gegenpressing keresztapjaként emlegetett szakember már a legelső manchesteri sajtótájékoztatóját sem úszhatta meg a kérdés nélkül, miként fog illeszkedni kedvencébe, a magas intenzitású, letámadásra építő játékstílusba a csapat sztárja, a hamarosan 37 éves Cristiano Ronaldo.

„A filozófia csak a dolgok egyik oldala. Edzőként viszont mindig tudnod kell alkalmazkodni az adott játékoskerethez. Ronaldóról csak pozitív dolgokat mondhatok, soha nem láttam még senkit, aki 36 évesen ennyire fitt lett volna. Lenyűgöző, a profik között a legprofibb. A következő időszak azonban nem arról kell szóljon, mi lesz Ronaldóval és hogyan tud esetleg még egy szintet lépni a karrierjében, hanem arról, hogy mind együtt, csapatként a lehető legtöbbet fejlődjünk” – jelentette ki diplomatikusan.

MIT VÁRHATTUNK RANGNICKTÓL?

A 63 esztendős német szakember szerinti futballnak két fontos alapelve van – ez az, ami szinte minden labdás edzést meghatároz az irányítása alatt. Az egyik, hogy labdavesztés után nyolc másodpercen belül vissza kell szerezni! A másik, hogy a labdaszerzés után 10 másodpercen belül helyzetbe kell kerülni, és lövéssel, fejessel kell lezárni az akciót! Elsőre nem hangzik bonyolultan, de a 8 és 10 másodperces keretidőből laikusként is érezni – óriási intenzitásról lehet szó.

Rangnick rögvest az első meccsén új szerkezetben, 4–2–2–2-ben küldte pályára a Manchester Unitedot. Érdekesség, hogy a kezdőcsapat egy az egyben ugyanaz volt, mint amelyik néhány nappal korábban 3–2-re legyőzte az Arsenalt az Old Traffordon, ám Michael Carrick irányítása alatt még 4–2–3–1-es formációban futballozva.

A 4–2–2–2 egyáltalán nem jelentett meglepetést. Rangnick kedvenc formációja pontosan a gyors átmeneteket, a labdakihozatalokat hivatott segíteni támadásépítésében; az oldalvonalak helyett a tizenhatos előtti félterületekbe mozgó támadó középpályások miatt lehetővé teszi, egyúttal meg is követeli, hogy a két szélső védő aktívan kapcsolódjon be a támadásépítésbe, emiatt pedig labdával és labda nélküli játéknál egyaránt gyakran hasonlít egy 2–4–2–2-es, kifejezetten támadó szellemű helyezkedésre. A felállás egyetlen igazán komoly gyengéje, hogy labdavesztések esetén a szélsők mögött óriási területek nyílnak, ezért aztán a támadók részéről komoly presszingre van szükség elöl, az esetleges labdavesztések után nem engedhetik az ellenfeleknek, hogy zavartalanul indíthassanak. Egyúttal a szélső védőktől és a középső középpályásoktól is több mozgást (futást és sprintet egyaránt) követel meg.

Vagyis a formáció és a letámadás kéz a kézben jár, ahhoz, hogy a középpálya és a szélek telítéséből származó előnyöket támadásban kiélvezhesse a United, muszáj, hogy már magasan letámadjon, a játékosai pedig igyekezzenek minél többször meg- és visszaszerezni a labdát lehetőleg az ellenfél védekező harmadán belül.

Nem véletlen, hogy a The Athletic és a The Analyst szerzői is amolyan lakmuszpapírként hivatkoztak Ralph Hasenhüttl Southamptonjára. A Rangnick sportigazgatói regnálása alatt 2016 és 2018 között az RB Leipziget is irányító osztrák szakember ugyancsak a 4–2–2–2-es alapfelállást, a magasan húzott védelmi vonalat és a letámadást preferálja saját csapatával. S ha a pályán elért eredményekben nem is mindig – a jóval kisebb költségvetést és keretértéket nem lehet csak úgy ellensúlyozni – a letámadási mutatókban rendre a legjobbak közé is tartozik a S'oton.

ÍGÉRETES RAJT

Mondhatnánk, hogy a tizennégy fordulót követően mindössze a 11. helyen álló Crystal Palace kellemes ellenfélnek ígérkezett a bemutatkozásra, ám Patrick Vieria csapata kifejezetten jól szervezett együttes benyomását keltette a bajnokságnak ebben a szakaszában, hiszen a gólkülönbsége csupán mínusz egyes volt, úgy, hogy a 14 meccsen kevesebb gólt is kapott (20), mint a Man. United (24).

Az 1–0-s siker szűknek tűnhet még így is. A 90 perc alatt hazai pályán felmutatott 0.83-as összesített helyzetminőségi mutató (xG) szintén. Ám, ha hozzávesszük, hogy Rangnick célja kijelentése szerint nem is a sziporkázó játék, hanem a szervezettség, a csapatrészek közti megfelelő egyensúly megteremtése első körben, nagyon is biztató rajt volt. A United idényrekordot jelentő, mindössze 0.43-as xG-n tudta tartani az ellenfelét (azt megelőzően a sokáig nyeretlenül sereghajtó Newcastle United elleni 0.53-as xGA-t hozó meccsük volt a legjobb ebből a szempontból).

A győztes gólt szerző Fred a mezőnyben is lubickolt, övé volt a legtöbb labdaszerzés és labdaérintés is a meccsen. A United 12-szer szerzett labdát az ellenfél védekező harmadában (az idényátlag előtte 7.4 volt). Eleve 42 labdaszerzési kísérletük volt az ellenfél kapujához képest mért 40 méteren belül (2. legtöbb az első 15 fordulóban). Míg az első 14 meccsen 14.60 volt az MU átlaga, addig ezen a meccsen kereken 10.00-es PPDA-mutatót hoztak – ez a szám mutatja meg nekünk, hogy egy csapat ellenfele hány passzig jut, mielőtt az adott együttes védekező akcióba nem lendül vele szemben, és szereléssel vagy labdaszerzéssel megakasztja a támadást. A számok a letámadás intenzitásának és minőségének azonnali javulását mutatták. A futómennyiség és a sprintek száma szintén nőtt – pont ahogyan azt előzetesen várni lehetett.

A Norwich elleni második bajnoki szintén hasonlóan jó számokat hozott a letámadással és a labdabirtoklással kapcsolatban is. Ugyanakkor óva intő jelnek tűnt, hogy az ellenfél térfelén megszerzett labdákból nem tudott valódi helyzetekig eljutni az MU. 22 akcióból csupán egyet tudott kaput eltaláló próbálkozással lezárni.

Rangnicknak két nappal később már kisebb gondja is nagyobb volt ennél. A Norwich-meccs utáni hét elején pozitív koronavírusos esetek miatt lezárták a csapat edzőközpontját, amely a következő két hétben csak elvétve fogadhatta normál edzésen a kerettagokat. Emiatt aztán a csapatépítési folyamat is megtört – de minimum lassult. A tréningek fizikális részét ugyan jó arányban el lehet végezni otthon, viszont a taktikai részt, a csapatrészek együttes mozgását személyes jelenlét nélkül lehetetlen begyakorolni...

Ékes példa erre Julian Nagelsmann, a Bayern München vezetőedzőjének minden egyes tréningje: a bajorok élére nyáron kinevezett, szegről-végre szintén „Rangnick-bébinek” tekinthető szakember például a Hoffenheimnél, a Leipzignél és most a Bayernnél is kijelzőket telepíttetett az edzőpályák köré, melyeken az edzést légi felvételeken rögzítő kamerák képe látszik, így pedig azonnal kontrollálható és elemezhető, hogy a játékosok együttes mozgása – amely a presszing alapfeltétele – megfelelő volt-e. Nem nehéz belátni, hogy ha zárva van az edzőközpontod, ha nem dolgozhattok közösen, gondot jelent ilyen jellegű edzésmunkát végezni...

ELHÚZÓDÓ ÚTKERESÉS

Bár a kéthetes kényszerszünetet megelőzően úgy tűnt, Rangnick nem variálja túl az alaptaktikáját, és ahogy javulni kezd csapata fizikai állapota, azzal párhuzamosan egyre intenzívebb, a meccsek egyre nagyobb periódusát meghatározó presszingre épít majd, a karácsonyt követő három meccse – Newcastle 1–1, Burnley 3–1, Wolverhampton 0–1 –, már egészen mást mutatott.

Az MU a Newcastle otthonában ugyan még a 4–2–2–2-es formációban kezdett, ám a második félidőben három középsővédős rendszerre váltva, egy 3–4–1–2-es hadrendben tudta igazán kapujuk elé szorítani az 1–0-s előnyükbe hiába kapaszkodó hazaiakat.

A Burnley ellen ismét váltott, a sárga lapok miatti eltiltását töltő Bruno Fernandes hiányában egy 4–4–2-es formációt küldött a pályára, ahol a két támadó középpályás ezúttal valóban a vonalak mentén helyezkedett, és a támadásba be-belépő bekkekkel együtt igyekeztek létszámfölényes szituációk kialakításával a szélről megbontani a Burnley védekezését. Különösebben nagy intenzitásra sem volt szükség ahhoz, hogy remek helyzetkihasználással, rendre a szélről érkező kulcspasszokkal, a középen érkezők jó befejezéseivel háromgólos előnyre tegyen szert a United 35 perc alatt. Ugyan Sean Dyche csapata az első félidő hajrájában szépített, Rangnick együttesének a második félidőben semmi más dolga nem volt, minthogy a lehető leginkább energiatakarékos módon menedzselje a meccset és behúzza a három pontot – ez aztán a második félidő mutatóin meg is látszott, a többi közt egy kiugróan rossz PPDA-számot eredményezve.

A január 3-án, a Wolverhampton ellen lejátszott bajnoki minden szempontból az eddigi leggyengébb meccse volt a rekordbajnoknak a Rangnick-érában. A német szakvezető visszatért a 4–2–2–2-höz, ezúttal a szélső védő posztokon a Luke Shaw, Aaron Wan-Bissaka kettőstől várva, hogy megfelelően lépjenek be a támadásépítésbe és a szélekről beadásokkal, vagy körömpasszos kényszerítőkkel próbáljanak helyzeteket kialakítani, míg elöl az Edinson Cavani, Cristiano Ronaldo, Mason Greenwood, Jadon Sancho négyes dolga lett volna a gólszerzés. Csakhogy a szükséges csapatszintű intenzitásnak nyoma sem volt. Az MU játékosai nem keresték a párharcokat, labdavesztés esetén nem tudtak hatékonyan visszatámadni, és többször is abban a helyzetben találták magukat, hogy a védelem és középpályások a David de Gea kapujához mért 30-35 méteren belül voltak kénytelenek területvédekezéssel elejét venni az egyre bátrabb és bátrabb Wolverhampton-támadásoknak.

Rangnick a második félidőre megint átszervezte a csapatot, a Newcastle ellen egyszer már legalább pontmentést értő három középső védős rendszerre állítva át. A védelem tengelyében Raphael Varane, a jobbján a több mint 700 nap után ismét tétmeccset játszó Phil Jones, a balján pedig a behúzódó Shaw kapott szerepet. Szárnyvédőként a jobb oldalon Wan-Bissaka, a balon pedig kisebb meglepetésre a nem épp védőmunkájáról híres Jadon Sancho próbált helytállni. Nem véletlen az sem, hogy Bruno Lage, a vendégek portugál menedzsere a második félidőben viszonylag hamar cserélt, és behozta a jobb szélre, Sanchóval szembe a PL talán leggyorsabb sprinterét, Adama Traorét. Hiába tudta a második félidőben jobban kontrollálni a középpályát az MU, végül épp egy Traoré-elfutás és az abból lövésre visszatett labda lett a hazaiak veszte – Joao Moutinho remek lövése a 82. percben a jobb alsóban kötött ki, 0–1.

RONALDO ÉS LUKAKU: MÁS KLUB, UGYANAZ A CSÓNAK

Az angol sajtó már Ole Gunnar Solskjaer bukásánál is pedzegette Cristiano Ronaldo esetleges szerepét. Az ötszörös aranylabdás klasszis az átigazolási időszak hajrájában érkezett, egy olyan posztra, ahol létszámra bőven megvolt a Manchester United. Ezzel együtt sem volt kérdés, hogy szerződtetése után azonnal a kezdőben találja magát, ahonnan eddig csak elvétve került ki. Ha önmagában a támadómutatóit nézzük nincs okunk megkérdőjelezni a helyét a csapatban, a bajnokikon lőtt nyolc, a minden tétmeccset figyelembe vett 22 összecsapáson jegyzett 14 találatával toronymagasan vezeti a házi góllövőlistát.

Csakhogy az már közel sem ilyen egyértelmű, hogy CR egy presszingre épülő csapatjátékban mennyire hasznos. Sőt. Akadnak mutatók, amelyek kifejezetten azt bizonyítják, hogy az ő játéka a Manchesterben is megvalósítandó gegenpressing egyik legfőbb akadálya. Hogy ezt megértsük, érdemes az alábbi táblázatra vetni a tekintetünket.

Az fbref.com adatai alapján azt vizsgáltuk, hogy a Manchester United támadói kilencven percre vetítve hányszor próbálják meg letámadni a labdás ellenfeleket, illetve magát a labdát. Az összevetésből messze Cristiano Ronaldo jön ki a legrosszabbul, mindössze 6.38 az ellenfelek számára pressziót jelentő megmozdulással, míg a második legrosszabbul teljesítő játékosnak, Greenwoodnak 80 százalékkal, a legjobb Sanchónak 150 százalékkal magasabb az értéke.

Még izgalmasabb a kérdés, ha a United támadóinak számait összevetjük a Jürgen Klopp vezette Liverpool, a Thomas Tuchel-féle Chelsea és a Haseshüttl irányította Southampton hasonló posztokon bevetett futballistáiéval. Ők hárman azok az edzők a Premier League-ben, akik a legerősebben inspirálódtak Rangnick elméleti munkásságából.

Ha valakinek ezen a ponton eszébe jutna a Romelu Lukaku körül épp a napokban kirobbant botrány, és a Sky-interjú, melyben a belga arra panaszkodik, a Tuchel megkövetelte taktika és játékstílus nem kedvez neki, az aligha kapiskál rossz helyen. Lukaku éppúgy (sőt, talán kicsit még jobban) kilóg lefelé a Chelsea támadói közül, mint Ronaldo a manchesteriek közül. A különbség az, hogy Lukaku „testidegensége” a presszingen belül nem, vagy kevésbé jött ki ősszel, hiszen a sérülések miatt kevesebbet is játszott.

A gond Ronaldóval és Lukakuval sem a labdás játékkal van, sosem lehet kérdés, hogy fantasztikus támadók, akik ha labdához jutnak, kész életveszélyt jelentenek az ellenfelek kapujára. S itt még az is mindegy, hogy a földön vagy egy-egy beadással próbálja őket megjátszani az ember. A vérükben van a gólszerzés – megoldják.

A problémát az jelenti, amikor nincs sem náluk, sem a csapatuknál a labda – ez pedig egy mérkőzésen jelentős játékidőt jelent. A presszing alapesetben a labdavesztés pillanatában, a labdavesztés pontjához a lehető legközelebb kezdődik. Ez sokszor a csatárokat jelenti. Ha a támadók nem tudják megválasztani az ideális ütemet, hogy mikor és kit támadjanak le, vagy nem támadnak le a taktika megkövetelte intenzitással, akkor az egész csapatmozgásról szóló elv borul.

NEHÉZ MEGMONDANI, HOGY A POHÁR FÉLIG ÜRES VAGY FÉLIG TELE

Öt bajnoki: három győzelem, egy döntetlen és egy vereség. S egy az öltöző megnyerésére beáldozott, már teljesen tét nélküli döntetlen a Young Boys ellen a Bajnokok Ligája csoportkörében. Ha az eredménysort önmagában nézzük, Ralf Rangnick első hónapja egyáltalán nem alakult rosszul. Ha hozzátesszük, hogy az ezalatt megszerzett 10 ponttal az 5. legeredményesebb csapatként zárták a decemberi hajtást, akkor szintén nem. Ám ha megjegyezzük azt is, hogy az öt ellenfél között a három utolsó helyezett (Burnley, Newcastle, Norwich) és két a középmezőnyhöz tartozó (Wolves, Crystal Palace) volt, már kevésbé mutat jól.

„Nem játszottunk jól, sem egyénileg, sem csapatként. Az első félidőben problémáink voltak, hogy távol tartsuk őket a kapunktól, a második játékrészben másik formációra váltottunk, és jobban irányítottuk a játékot. A teljesítményünk megmutatta, sok dolgunk van még. Túl sok volt a ki nem kényszerített hibánk, jobbá kell válnunk” – mondta a Wolves meccs után továbbra is a csapaton belüli megfelelő egyensúlyt, az intenzitást hiányolva Rangnick.

A csapata főbb adatai pedig azt mutatják, hiába a kipróbált három, sőt talán négy variáció (időről-időre a második csatár 4–4–2-ben is visszahúzódik majdnem a támadó középpályások vonalába). Hiába a növelni szánt intenzitás, a vágyott több letámadás, a United gondjai nagyon-nagyon hasonlóak, mint a Solskjaer-érában voltak. A védekezés ugyan valamivel stabilabb lett (tegyük hozzá, a Wolverhamptonon kívül a többi csapat igazán nem is tette próbára), cserébe viszont a befejezések is el-elakadnak az MU-nál, amely jelentősen alulteljesít gólokban a helyzetei számában, minőségében Rangnickkal.

Még azt sem lehet egyértelműen biztató jelnek venni, hogy minimálisan nőtt a csapat gólszerzési kísérleteinek száma, s csökkent ezeknek a próbálkozásoknak a kaputól való távolsága. A Solskjaer-érában, ha nem működött a csapatjáték a középpályán Bruno Fernandes, Nemanja Matics, Paul Pogba és Scott McTominay egyaránt hajlamos volt elereszteni egy-egy átlövést, időnként Greenwood, Sancho és Cristiano Ronaldo is elkapkodott egy-egy befejezést 13-15 méterre a kaputól, akár élesebb szögből is, ahelyett, hogy egy újabb passzt bevállaljon, ezekből fakadóan pedig az MU gólszerzési kísérletei érkeztek átlagban a 4. legtávolabbról a ligában.

Hiába lőtték (és fejelték) a 6. legtöbbet az első 14 fordulóban, a helyzeteikre jutó átlagos xG-mennyiség (0.10) szintén a középmezőnyre, a 12–14. helyre volt elég. Mindez azt mutatja, hogy bőven volt hová fejlődni, a 17 méteres „lőtávátlag" pedig még mindig csak a középmezőnyt jelenti (10. hely a 20 csapatból), miközben a mutató alapján legjobb Liverpool 15.2 méterről próbálkozik általában. Ráadásul a kaput eltaláló gólszerzési kísérleteik száma még csökkent is, az idényátlagot tekintve az 5.-ről a 7. helyre csúsztak vissza Rangnick kinevezése óta (4.53).

Hasonló érzésünk lehet, ha a csapatjáték mutatóit vesszük górcső alá. A United Rangnick irányítása alatt többet passzol, többet birtokolja a labdát, és a labdabirtoklás eloszlása is támadóbb szelemet tükröz: a mennyisége és az aránya is nőtt az ellenfelek védekező harmadában, illetve a tizenhatosukon belülre eső labdaérintéseknek. Ugyanakkor ezeket az erényeket le is rombolja a három százalékot romlott passzpontosság. Utóbbi több problémát is jelezhet: egyfelől a Rangnick által többször számonkért megfelelő koncentráció hiányát, a másik kézenfekvő magyarázat viszont az, hogy a megnövelt játéktempó több technikai hibát hoz ki az MU futballistáiból. Előbbi viszonylag gyorsan, egy-egy plusz mentális lökettel kezelhető lehet – nem véletlen, hogy Rangnick az első lépései közt hozott egy sportpszichológust is a csapat mellé –, utóbbi viszont csakis rengeteg edzéssel és gyakorlással korrigálható.

Szintén rengeteg edzés kérdése a megfelelő presszing. S nem csak az ehhez szükséges fizikális mutatók elérése miatt. Már többször idéztük a Liverpoolnál Klopp jobbkezeként dolgozó Pepijn Lijnderst, de az elmúlt években kevesen foglalták össze annyira lényegre törően a sikeres letámadás alapfeltételeit, mint ő a The Athetic hasábjain: „A legnagyobb erősségünk az, hogy mindig együtt vagyunk. Úgy értem, a csapat mindig együtt mozog a pályán – a szervezettségünket, az egymás közötti távolságokat figyelembe véve. Ez az egyetlen módja annak, hogy egy agresszív presszinget játszó csapat legyünk. Ha hibádzik a szervezettség, ha nem megfelelők a távolságok, ez esélytelen. Ezen a területen fejlődtünk a legtöbbet. Bárhol folyjon a játék, együtt cselekszünk, kompakt együttesként, labdával vagy anélkül.”

Ezt az állapotot kellene elérnie a Manchester Unitednek is. Rangnick első megközelítése, a 4–2–2–2-es alapformáció ezzel a kerettel a jelek szerint nem nyert. Talán egy háromvédős rendszer fog? Elvégre a letámadásban gondolkodó „iskolakövetők” közül Tuchel és Nagelsmann is inkább utóbbiban gondolkodik...

Amikor a német szakember 2019-ben búcsút intett a Red Bull-birodalom futball-sportigazgatói székének, döntését azzal indokolta, új kihívásra vágyik.

Manchesterben kapott egy rendeset.