Epehányók viadala – Bobory Balázs publicisztikája

ÜL VALAKI a szoba félhomályában, előtte a számítógép és a masina halk zümmögése sem nyomja el, hogy csak gyűlik és gyűlik szervezetében az epe. Az ihlet megjött, arc felderül, ujjak a billentyűzeten. És ömlik a szó, a bántás, a rosszindulat. Nem, nem egyszerű kritikáról van szó, hanem az irigységből fakadó bántásról, fitymálásról, lehúzásról. Az ilyen embereket hívják energiavámpírnak, akikkel két mondat váltása után úgy érezzük magunkat, mintha ledolgoztunk volna egy napot, annyira elmegy az életkedvünk.

Kedden azt olvastam, hogy Szoboszlai Dominiknak már most szerződéshosszabbítást ajánlana a Liverpool, mert a jövő csapatkapitányát látják benne. A hír nem magyar, hanem angol forrásból származik, semmi köze hozzá a hazai sajtómunkásoknak, akik csak fordítanak, többségük büszkén, boldogan, hogy egy magyar labdarúgóról a külföldi sajtó ilyen információt közöl. Aztán én balga, tovább lapozok a kommentszekcióhoz, ahol az első három magyar „véleményező” éppen a saját szellemi színvonalának megfelelően igyekszik földbe döngölni a 24 esztendős középpályást. 

Még mindig itt tartunk…

Ez az ember amióta profi futballista, minden évben nyert legalább egy trófeát aktuális csapatával. Az összes edzője számolt vele, a többség kulcsemberként használta. Amikor Lipcséből Liverpoolba igazolt, a magyar kommentszekció tele volt azokkal a megjegyzésekkel, hogy majd fél év után hazazavarják, meg elkopik majd alatta néhány kispad, aztán most ott tartunk, hogy Dominik alig több mint két évvel Angliába igazolása óta immár több mint 100 hivatalos mérkőzésen lépett pályára a Liverpoolban, angol bajnok és Ligakupa-győztes lett. Jelenlegi trénere, Arne Slot Allison Beckerrel és Virgil van Dijkkel helyezte egy polcra azzal, hogy csak ők hárman játszották végig a csapat első hat tétmérkőzését az idényben, és a keddi Ligakupa-mérkőzésen a gyilkos tempó miatt mindannyian teljes pihenőt kaptak. Dominiké lett a Premier League-ben augusztus legszebb gólja és ő lett klubjában a hónap legjobb játékosa, az angol sajtó ódákat zeng róla, korábbi kritikusai elhallgattak, legendás játékosok viszont éltetik és magasztalják. Mindez itthon sokaknak még kevés, amikor elfogyott minden érv, akkor jön az, hogy a válogatottba viszont csak alibizni jön haza, nem csinál semmit. 

Mindig próbáltam ahhoz tartani magam, hogy amihez nem értek, abba nem szólok bele, de nagyon még hozzá sem. Az atomfizikusok tételbizonyítását nem vonom kétségbe, az ikeás bútorok szerelésénél is elfogadom, sőt igénylem a tanácsot, és a járványidőszak alatt is megfontoltam, amit az orvosok és kutatók javasoltak, mert egészen egyszerűen nincs meg az a tudásom, ismeretem – ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a szakértelmüket. 

Ahogy a legdurvább Covid-időkben megjelentek a kommentdoktorok a virtuális térben és osztották az észt életről, halálról, méregről és orvosságról, úgy a futball is ilyen, azok is hallatni akarják a hangjukat, akik életükben hármat nem dekáztak. Nyilván ez annak köszönhető, hogy a világ legnépszerűbb játéka a labdarúgás, amihez mindenki ért, de az objektivitástól elrugaszkodni még így sem lenne szabad. 

Szóval Szoboszlai hazajön a válogatotthoz minden egyes alkalommal, a lehető legsűrűbb klubprogram közepette, edz, felkészül, sohasem nyűg neki a játék, nincsenek kifogások. Csinálja ezt 18 éves kora óta rendületlenül, egyetlenegy alkalommal sem kért kibúvót, nem hivatkozott személyes okokra, látszik rajta, mennyire fontos számára ez az „ügy”. Liverpoolban a bemelegítő cicázásnál középen a világbajnok Mac Allister hajtja a labdát, ő meg az Eb-győztes Federico Chiesával, a 150 millió euróba kerülő svéd Isakkal, a klublegenda Robertsonnal próbálja megtréfálni, de bárhova néz, csak szupersztárok veszik körül szuper képességekkel. Ezzel szemben itthon, bár remek labdarúgókkal készül együtt, a kvalitások nem azonosak, így a szerepe sem lehet ugyanaz, a teher más szempontból nagyobb. Amíg Angliában egy a sok közül, aki X-faktor lehet, addig itthon mindenki őt figyeli, a többség tőle várja a megváltást, a magyar futball felvirágzását, jelen esetben negyven év után az újabb vb-szereplést. És Dominik felmegy a pályára, egy méterrel sem fut kevesebbet, mint a Liverpoolban, küzd-hajt, védekezik, letámad, rohan, talán még nagyobb területet bejátszva, mint klubcsapatában. És nem, nem lesz olyan, hogy kicselez három-négy embert, majd könnyedén a kapuba helyez, mert a mai futball már más, neki is más az erőssége. Jelenleg a világ egyik legjobb középpályása a munkabírásának, játékintelligenciájának és rúgótechnikájának köszönhetően, de világklasszisok között nyilván jobban kidomborodnak képességei, a válogatottban viszont nehezebb látványosat alkotnia. A kritikusoktól, a szem­ellenzősöktől, vagy a futballt csak néző, de nem látó emberektől is azt kérném, tekintsék meg újra a legutóbbi, portugálok elleni hazai meccset, és figyeljék meg, hány minőségi magyar támadásban játszott szerepet, vagy éppen számolják meg, hányszor ért vissza szerelni, labdát szerezni, nyomást helyezni az ellenfélre. A meccset eldöntő gólban persze nagy a felelőssége, egyvalami menti fel őt: a mentalitása. Mert abban a helyzetben semmi más nem járt a fejében, csak a siker, ezért szerette volna megjátszani a labdát, nem szimplán előrebikázni – még akkor is, ha a Nemzetek Ligája-győztes Portugália volt az ellenfél. 

Mondjuk, talán felesleges a kommentszekción háborognom, hiszen tudom jól, Szoboszlait egyáltalán nem érdekli, mit ír-mond róla néhány megkeseredett, az életében sikertelen, frusztrált honfitárs. Ő csak futballozik, amiért a piaci viszonyoknak megfelelő fizetést kap, magasról tesz rá, mit mondanak a virtuális térben mások. Beül a Lamborghinibe, felveszi a Guccit és megnöveszti a haját – mindezt azért, mert megteheti, mert megdolgozott érte, és odáig emelkedett, ahová tényleg csak nagyon-nagyon kevesen. A világ szórakoztatóipara legnépszerűbb ágazatának világszerte elismert egyénisége, mindez akaratának, tudatosságának, eltökéltségének, alázatának és persze tehetségének köszönhetően, ennek megfelelően él, dolgozik, áll a világhoz. Ő az, aki nem ijedt meg egyedül, 15 évesen elindulni a nyugati profi futballba, majd végigharcolta az elmúlt éveket az egoista, önző, kegyetlen világban, nevet és tiszteletet szerzett magának, jelenleg a világ egyik legjobb csapatának kulcsembere, az angolok már a klub jövendőbeli csapatkapitányát látják benne. Szóval mitől kellene elbizonytalanodnia? Egy átlag magyar kommentelőtől? 

Bár napi szintű „social media” felhasználó vagyok, évek óta vallom, hogy az emberiség elleni egyik legnagyobb bűntett a közösségi internetes háló megalkotása, a valóság ilyen fokú torzításával még nem nagyon kellett megküzdenie az emberiségnek történelme során. Mennyivel jobb lenne, ha az emberek még mindig leveleznének az azzal járó minden gürivel együtt, vagy csak simán lejárnának nyugdíjasklubokba, kocsmákba, parkokba egymással beszélgetni, vitatkozni, ott a negatív gondolatok, az irigység, a rosszindulat legalább egy kis közösségen belül marad, nem terjed tovább, mint a ragály. 

Talán mindenkinek úgy kellene hozzáállnia a kommentszekciók olvasásához, hogy arra használja a saját érdekében, amire kell. Van, aki nevet rajta, van, aki sajnos azt hiszi, hiteles információt gyűjt, én pedig akkor nyálazom át, amikor túl nyugodt vagyok, és azt akarom, hogy egy kicsit megugorjon a vérnyomásom. Mindezzel együtt nagyon szeretném, ha a valódi teljesítmény általánosan elismert és elfogadott lenne, főleg akkor, amikor a világ jelenlegi egyik legismertebb magyar emberéről van szó.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!