Közös hidak és utak – Deák Zsigmond jegyzete

Pergetem az ujjaim között a Leányfalu lapja című kiadvány decemberi számának oldalait, keresve a helyi plébános, Zoltán atya szokásos és számomra évek óta kötelező olvasmányként funkcionáló karácsonyi üzenetét, hiába. Pedig az advent vasárnapi miséken külön felhívta rá a hívek figyelmét, még idézett is belőle! Átfutom a címeket – Idén se hagyják ki a szilveszteri Vöröskő-túrát!, Közös hidak és utak építése, Tájékoztató a szociális célú tűzifára benyújtható kérelmekről, Biztató ősz a Leányfalu SE utánpótlásában, Tök, tök, kicsi tök, ugye hozzánk eljöttök? –, ám nem lelem. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy a közérdekű témák, cikkek között a sport is szerepel, hála a Jóistennek, hiszen egy kistelepülésen kevés hatékonyabb, generációkon átívelő, közösségteremtő, egyben közösségi élményt adó tevékenység létezik, mint a foci. S itt, a Dunakanyar szívében szerencsére az országos, sőt világtrenddel szemben (lásd Csillag Péter kollégám missziós igényű projektje, a Hátsó füves futballmentő túra tapasztalatait) a leírtak alapján nem elhalóban, hanem kifejezett vitalitásban, fejlődőben a klubélet.

No de mégis hol rejtezik a jó Zoltán atya ünnepi üzenete? Hosszú percek múlva rájövök, hogy olyan cím alatt, amelyik felületesen szemlélve sokkal inkább tűnik helyi közlekedésfejlesztési, logisztikai hírnek: Közös hidak és utak építése… Ezért siklottam át felette, ám olvasva már látom és megértem, hogy mindez az áruk helyett a lelkek logisztikája, a szeretet szállítmányozása egyik emberből a másikba. Ráadásul itt egy másik, „konzervatív” világtrend is megtörni látszik, hiszen a leányfalusi pap egy évtizedek óta Izlandon szolgáló szlovák származású kapucinus szerzetes, Dávid Bartimej Tencer példáján okulva és okítva a közösségi média átka helyett az áldására hívja fel a figyelmet, avagy Isten házában elő az okoseszközökkel! „A reykjavíki katedrálisban, amikor a szentmisén elhangzik a szentlecke, az olvasmány és a szent evangélium, minden jelenlévő előveheti a mobiltelefonját, és a maga nyelvén olvashatja az ott elhangzó isteni igét. (…) Így minden hívő, aki a szertartáson részt vesz, eggyé tud válni.” Nagy szó ez, hiszen száznemzetiségű vendégmunkás és a helyiek százegyféle nyelvéről van szó, igazi bábeli zűrzavarban vág tehát rendet a modern technika.

Zoltán atya pedig így vonja le az általános tanulságot: „Szeretnénk kifejezni, hogy jó közösségben élni, megtapasztalni emberségünk voltát, hogy az élet legnagyobb ajándéka a közös öröm, a közös boldogság, az egymásra való figyelés, a közös utak és hidak építése minden ember felé.” Akár a mai új kommunikációs eszközökkel, s máris eszembe jutott egy abszolút aktuális sportos párhuzam: mintegy harmincezren látogatták meg az internetes oldalt és nagyjából tízezren regisztráltak klubtagságért közvetlenül azután, hogy néhány napja kiderült, a Sportoló Nemzet Tanév keretében több mint 41 ezer sport­esemény-belépő érhető el ingyenesen a diákoknak és szüleiknek, akiknek ehhez regisztrálniuk kell a Sportoló Nemzet Klubba. Nagy ötlet, mert mi ez, ha nem közösségteremtés a sport és a modern kommunikáció együttes eszköztárával? A cél pedig igazán nemes és fontos: „Meggyőződésem, hogy a program keretében elérhető sport­eseményeken szerzett élmények hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyermekek sporthoz való kötődése még tovább erősödjön” – fogalmazott Schmidt Ádám államtitkár. A mintegy másfél évtizede zajló létesítményfejlesztésnek hála már van hol szurkolni és sportolni (erről szól rendszeres Képeslap rovatunk is), de a fejekben és a szívekben még nincs eléggé megágyazva annak az üzenetnek, hogy valóban őszinte igényünk legyen egyrészt a szurkolás közösségi csodájára, másrészt az életvitelszerű, egészségmegőrző mozgásra.

Zárszóként hadd meséljem el az én közösség és sport adta, 2025-ös helyi érdekű kis csodámat. Az ősszel a Magyar Sportújságírók Szövetsége focicsapatával Grúziában jártunk, hét nemzetbéli kollégákkal játszottunk, így az ukránokkal is. A torna után a szálloda halljában odajött hozzánk egy közülük, s párás szemmel, tört angolsággal azt mondta: „Jó emberek vagytok!” Pedig csak fociztunk és beszélgettünk egyet, megidézve minden mise kötelező liturgiáját: „Béke veled – legyen békesség köztünk!” Neki ennyi is elég volt, hogy a legnagyobb dicséretet adja, amit el lehet képzelni. 

Örökre köszönöm.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!