„A fél évszázadnak súlya van” – Kásás Tamás ötvenéves

– Hihetetlen, de ez mégiscsak ötven: hogy áll ehhez a számhoz? 
– Nem szoktam a korommal foglalkozni, nem is érzem magam annyinak, mint amennyi a személyi igazolványom szerint is vagyok, az ötven talán kicsit mégis más: a negyven jobban hangzott, a fél évszázadnak súlya van, de nem esem pánikba. Eleinte biztosan furcsa lesz, hogy ötössel kezdődik a korom, ám tudjuk azt is, minden csoda három napig tart – válaszolta Kásás Tamás.

– Kevésbé tudom azt elképzelni, hogy az embereket ölelgetve és kerülgetve teszi emlékezetessé a napot – ha önön múlna, hogyan ünnepelne?
– Szerintem legutóbb gyerekkoromban ünnepeltük meg úgy igazán a születésnapomat, sohasem szerettem az ilyen típusú bulikat. Bár a harmincévesen azért volt egy nagyobb, azon ott volt szinte minden válogatott csapattársam is, de azóta nem volt hasonló. Persze ilyenkor a szüleimmel, esetleg a legközelebbi barátaimmal elmegyünk ebédelni vagy vacsorázni, ám én szeretek inkább átlendülni ezen a napon. Számomra az idő egy ember által kitalált valami, igen, öregszünk, idősödünk, de valójában ez nem számít.

– Vagyis egy egyszerű kedd is lehet ugyanolyan jelentőséggel bíró, mint a születésnapja?
– Valahogy így, bár az ötven lehet, hogy mégis más, mint a többi: nem mondanám idősnek az ötvenéveseket, ám mégiscsak valamiféle választóvonalnak tűnik ez a szám.

– És ilyenkor netán az ember felidéz emlékeket, régi élményeket, történeteket?
– Visszafelé nézni nemigen szoktam, nosztalgiázni azért néha igen. Például olyankor, amikor kiülök a teraszra, nézem az eget, olyankor mindenféle gondolatok jutnak az eszembe, de semmiképpen sem olyanok, hogy mi volt a rossz, vagy éppen jó az életemben. És ennek semmi köze sincs a születésnaphoz, egy hétköznapon is ugyanúgy visszagondolok egy korábbi történésre az életemből, mint a születésnapomon.

MEG KELL ÉLNI MINDAZT, AMI SZEMBEJÖN VELÜNK

– Ezek a korábbi történések nekünk, sportot szeretőknek egyértelműen a vízilabdázó Kásás Tamáshoz köthetőek. A már nem vízilabdázó Kásás Tamás nem is olyan régen azt mondta, az élsport után a keretrendszer már nincs meg az életében – nem tudtam eldönteni, ezt pozitívumként vagy negatívumként említette.
– Van benne ez is, az is. A rendszeresség abból a szempontból fontos volt, hogy nem kellett azon gondolkoznom, mit csináljak az adott napon, mert megvolt a cél, és azért dolgoztunk, be volt osztva az időnk. Amikor az élsportoló abbahagyja úgy, hogy nincs konkrét terve, hogyan is folytassa, akkor az óriási változást hoz az életében. Ennél a kijelentésnél erre gondoltam – a rendszeresség sokszor hiányzik, ugyanakkor ad egy hatalmas szabadságérzetet is. Azt gondolom, ez is személyfüggő, mindenkinél másként jelentkezik: van, aki egyből megtalálja a következő célját, helyét, van, aki keresi, s csak később találja meg. De lehet, hogy nincs is szükség konkrét célra, egyszerűen csak át kell élni, meg kell tapasztalni mindazt, ami éppen szembejön velünk az életben.

– A keretrendszer, az élsport adta keretrendszer megszűnt az életében, de van, ami nem változik, nem változhat: hogyan éli meg, hogy mi, sportot szeretők különféle jelzőket aggatunk Kásás Tamásra? A neve mellett azért rendre ott van, hogy háromszoros olimpiai bajnok, hogy minden idők egyik legjobb vízilabdázója.
– Én sosem olimpiai bajnokként gondolok magamra, nem érzem úgy, hogy ez a cím bármit is változtatott az emberi mivoltomon, ám az teljességgel érthető, hogy az emberek a nevem mellé odatesznek különféle címkéket, hiszen vízilabdázóként ismertek meg itthon. Ennek ellenére én kifejezetten örülök, ha egy beszélgetés során nem kerül szóba a múltam, mert akkor azt érzem, Kásás Tamás, az ember érdekli a másikat. Nem feltétlenül szeretek régi sztorikat felidézni egy beszélgetés során, mert úgy vagyok vele, az a múlt. Kicsit el is engedtem már azt az időszakot, szeretek egy másik, a mostani világban élni, létezni. És nem azért, mert az rossz volt, hanem mert elmúlt. Egyébként ezért is szeretek külföldön lenni, mert ha ott bárkivel elkezdek beszélgetni, annak fogalma sincs, ki vagyok én. Ha tehetem, megyek is külföldre, ott éppen emiatt szabadabbnak érzem magam, más ember vagyok, jobban „kinyílok”.

– Azzal egyetért, hogy olimpiai bajnoknak lenni felelősséget is jelent?
– Szerintem függetlenül attól, hogy valaki olimpiai bajnok vagy sem, mindenkinek van egy bizonyos szintű felelőssége az életében. Az, hogy valaki nem olimpiai bajnok, még nem hatalmazza fel arra, hogy mondjuk ne viselkedjen kulturáltan. Ugyanakkor tény, hogy én is éreztem ezt a felelősséget azért, mert olimpiai bajnok vagyok: ha emberek között, tömegben voltam, kicsit még arra is figyeltem, hogyan megyek, semmiképpen sem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni. De ha nem lettek volna sikereim a sportban, akkor is ugyanaz az ember lennék, mint aki most vagyok.

– Ez a mostani Kásás Tamás teljesen más, mint mondjuk a húsz évvel ezelőtti?
– Bizonyos szempontból igen, de szerintem az a normális, ha ahogy haladunk előrefelé az időben, az embernek egyre jobban kinyílik a szeme, lát, megtapasztal sok mindent, másként, máshogy gondolkozik az életről, tehát ebből a szempontból más vagyok, mint harmincévesen voltam, viszont a karakterem alapvetően semmit sem változott.

AZ AMERIKAI KOSÁRLABDÁT ÉS A TENISZT KÖVETI LEGINKÁBB

– Miért nem látjuk túl sűrűn vízilabdameccseken a lelátókon?
– Nem köt le. Jó ideje már csak a teniszt és az amerikai kosárlabdát nézem. Vízilabdát sokat láttam, sokat játszottam. Természetesen ha olimpia van, azt követem, ha nagy meccsek vannak, azokat is nézem, de leginkább csak a tévében. Nem keresem a tömeget. Kétévente egyszer-kétszer azért kimegyek egy-egy meccsre, de nem hiányzik.

– Az amerikai kosárlabda annyira leköti, hogy akár fenn is marad egy-egy meccs miatt?
– Régebben fenn maradtam, ma már nem, mert tudom, hogy az alvás fontos – főleg, ahogy idősödünk.

– Melyik csapat miatt éjszakázott korábban?
– A Los Angeles Lakers miatt, mert Kobe Bryant volt a kedvenc játékosom. Manapság Kyrie Irving a kedvencem, úgyhogy a Dallasnak szurkolok.

– És teniszben ki a kedvence?
– Jelenleg Carlos Alcaraz. Előtte Roger Federer játékát szerettem nagyon, de hogy milyen rég szeretem a teniszt: Stefan Edberg volt a kedvencem, vagyis a szerelem a kilencvenes években kezdődött. Ebből azért az is látszik, hogy az ötven év az mégiscsak ötven év. Persze a tenisz is sokat változott, kicsit gépiesebb lett, de Alcaraz játéka színes, számomra nagyon élvezhető, és egyébként is egy mosolygós figura.

– Ha már Alcaraz: szeretne most élvonalbeli vízilabdázó lenni? A Kemény Dénes vezette aranycsapat nagyon népszerű volt, rajongók hada követte önöket, ám mára még nagyobbat fordult a világ, „pörög” a közösségi média – ez tetszene önnek?
– Az a csapat, amelyik megnyerte a három olimpiai aranyat, tényleg nagyon népszerű volt. Elképzelni ezt a közösségi média világában… Valószínűleg még több figyelmet kaptunk volna, és ez vélhetően az én karakteremnek nem annyira tetszett volna. Ha azt nézem, hogy rövidebb lett a pálya, még akár igennel is felelnék, de ha belegondolok csak abba, hogy le kellene mennem az uszodába és bele kellene ugranom a medencébe, inkább maradok a nemnél.

„KÖNNYEBB” BESZÉLNI ARRÓL, HA KIKAP A CSAPAT

– Nem szeret visszafelé nézni, mégis erre kérem: mikor érezte azt, hogy most milyen jó nekem, s mikor azt, ennél mélyebben sohasem voltam?
– Az életemben sok volt a fent és sok a lent, igazi hullámvasút volt, de egy élsportoló esetében ez talán természetes is. Volt sok sikerünk, meg volt sok, akkor kudarcként megélt más is, ám ezek kellettek ahhoz, hogy később megint nyerni tudjunk.

– Ön meg, saját bevallása szerint jobban is szeretett egy-egy kudarcról beszélni, mint a sikerekről.
– Mert akkor azt meg lehetett magyarázni, arról lehetett beszélni, de egy győzelemről mit lehet mondani? Örülünk, boldogok vagyunk, megnyertük – ennyi. Visszatérve a kérdésre: talán azt az időszakot mondanám, amikor már vízilabdáztam, de még nem futottam be annyira. Az utcán nem ismertek fel, újságírók nem kerestek, de hasonlóan boldog időszakot a gyerekkoromból is tudnék említeni, például azt, amikor Ausztráliában éltünk egy évig. Ha a későbbi pályafutásomat nézem, mindenképpen kiemelném a nápolyi éveket, akkor nagyon jól éreztem magam.

– És most jól érzi magát a bőrében?
– Úgy élem meg az életet, mint egy tanulási folyamatot, ebben vannak mélypontok, meg nagyon jó pillanatok is.

VÉLEMÉNYEK

MADARAS Norbert, a Magyar Vízilabda-szövetség elnöke, Kásás Tamás korábbi csapattársa: „Azt nem tudom, hogy ő-e a világ valaha volt legjobb vízilabdázója, mert nem láthattam mindenkit, az viszont egészen biztos, hogy amióta élek, nála nem láttam jobbat, nekem ő a „goat” – ahogyan azt manapság mondani szokás. Tényleg jól ismerem, hat évet játszottunk együtt Reccóban, még többet a válogatottban, éveken át voltunk szobatársak. Úgyhogy meggyőződéssel mondhatom: nincs még egy olyan játékos, aki annyira sokoldalú lett volna védekezésben és támadásban egyaránt, mint ő – fogalmam sincs, hány évtizedenként születhet hozzá hasonló vízilabdázó. Ösztönös zseni, zárkózott ember, nem önmenedzselő típus, aki jól él a saját világában, manapság már nem is kapcsolódik a vízilabdához. Jó volt őt nézni, de ennél is jobb volt vele együtt játszani. Mindig a legerősebb csapatokban bizonyított, őt terhelték a legnagyobb mértékben, és a nagy sikerekben rendre főszerepet játszott. Két olimpiai bajnoki címet követően is ugyanolyan lendülettel vágott neki a következő ciklusnak – ő az az ember, aki a csapatot mindig maga elé helyezte, mindenhol jól érezte magát, nem akart különb lenni másoknál, nem éreztette soha senkivel, hogy ő a legjobb. A szerénysége, a hozzáállása és az alázata ma is jó példa lehet bárki előtt.”   BIROS Péter, háromszoros olimpiai bajnok, Kásás Tamás korábbi csapattársa: „A csapatban mindenkinek megvolt a maga különcsége, a saját módján ő is furcsa figura, de hát mindannyian azok vagyunk, megvannak a jó és a rossz szokásaink. Különböző fázisok vannak az ember életében, Kása rendkívül szerethető figura, óriástestbe zárt gyereklélekkel. Nagyon bírtuk, szerettük a humorát, a jó tánctudását, a mozgáskultúráját – a vízben és a parton egyaránt. Még a legkeményebb edzés közben is képes volt viccelődni, a parton és azon kívül is lehetett rá számítani, szerencsére ez utóbbi egyébként mindegyikünkre igaz. Sohasem felejtem el, ahogyan mindenkit kifigurázott, Kemény Dénest vagy épp Michael Jacksont, bárkit. Szinte mindenkivel próbálkozott, kit jobban, kit kevésbé jobban utánzott, volt, akit kiválóan, de engem például nagyon rosszul… Isten éltesse sokáig!”   STEINMETZ Barnabás, kétszeres olimpiai bajnok, Kásás Tamás korábbi csapattársa: „Szavak nélkül is megértettük egymást a vízben Kásával, már a nézéséből vagy a testtartásából tudtam, hova kell adnom a labdát. Hozzám hasonlóan kevésbé szereti a rivaldafényt, de aki jól ismeri, pontosan tudja, hogy végtelenül kedves, jólelkű ember. Klubszinten és a válogatottban egyaránt sokat játszottunk együtt, a barátságunk a pályafutásom fontos döntéseit is befolyásolta. A nápolyi vezetőségnek például ő mondta, hogy nem csinálnak rossz vásárt velem, később pedig azért tértem haza a Vasasba, mert többek között Kása is odaigazolt. A legemlékezetesebb sztorik abból adódtak, hogy a szállodákban rendszerint szobatársak voltunk. Többször is előfordult, hogy éjszaka álmodott valamit és elkalandozott, aztán egyszer csak pokróccal a nyakában kopogott az ajtón. Mégiscsak jobb volt így, mintha pizsamában kért volna kártyát a recepción… Amúgy sem bosszankodtam, hogy felébresztett, mert szerencsére gyorsan visszaaludtam, másnap pedig jót nevettünk a történteken.”   KEMÉNY Dénes, a férfiválogatott korábbi szövetségi kapitánya: „Kétéves kora óta ismerem Tamást, de sohasem élt ezzel vissza. Épp ellenkezőleg: amikor úgy láttam, hogy könnyítésre lenne szüksége a munkában, ment tovább és folytatta az úszást, mert véletlenül sem akart kivételezettnek tűnni. A csapat egyik legnagyobb csillaga volt, de a személyiségéből adódóan senkiben sem táplált rejtett irigységet. Mindent elmond az érzelmi intelligenciájáról, hogy úgy szerették a többiek, ahogy a jó humorú kiegészítő játékosokat szokták. A szponzorok rendszeresen őt kérték fel a reklámokba, a szurkolók megőrültek érte, mégis elvegyült a csapattársak között, esze ágában sem volt elkülönülni. Nagyon bíztak benne a társak, a nehéz helyzetekben tömték labdával, a medencén kívül pedig poéngyárosként jó hangulatot teremtett. Az athéni olimpia előtt magaslati edzőtáborban voltunk, amikor kiderült, hogy a teniszhez is van érzéke. Oktatófilmbe illett, ahogy az ütéseit és a mozgását koordinálta, pedig tudtommal nem járt tanárhoz. Akkor elgondolkodtam, hogy akár wimbledoni döntőt is játszhatott volna… A tehetség ugyanakkor csak egy dolog, alázat, becsvágy is kellett ahhoz, hogy ilyen sikeres pályafutást tudhasson magáénak.”