Sohasem fordítana hátat a Lokinak: 70 éves „a Herczeg Bandi”

– Tizennégy évesen, 1970-ben kezdett futballozni a Debreceni Sportiskolában, és abban az évben világbajnokságot rendeztek – emlékszik rá?
– Hogyne emlékeznék! Egyik legnagyobb élményem, mert a televízióban már lehetett látni a meccseket, az olaszok hosszabbításban elért négy hármas győzelme a nyugatnémetek ellen feledhetetlen. S ha már arról a mexikói tornáról beszélünk, akkor a brazilokat említeném: Pelével, Tostaóval, Gérsonnal álomcsapatuk volt.

– Játékosként 1974 és 1979 között a Debrecenben futballozott, 1979-ből NB II-es bajnoknak mondhatja magát. A csapat az 1979–1980-as idényben a tizennyolc csapatos első osztályú bajnokságban az NB I-ben tizenötödik lett, ön viszont nem mutatkozott be az élvonalban. Miért?
– Ennek több oka is volt. Mint mindenki, én is az élvonalbeli szereplésre vágytam, ám 1979 februárjában behívtak katonának. Nem lehetett megúszni, addig halaszthattam, de akkor már nem volt kibúvó. A mezőtúri Honvéd Szabó Lajos SE játékosa lettem, s a katonacsapat a második vonalban szerepelt. Sajnos ott ismét megsérültem és meg kellett műteni a térdemet. Ez alapvetően befolyásolta a további pályafutásomat, és úgy éreztem, hogy valami hiányzott belőlem, hogy NB I-es játékos legyek.

– Ahogyan játékoskori pályafutása, úgy edzői karrierje is a Debreceni Sportiskolában kezdődött 1988-ban. Eleve tervezte, hogy tréner lesz, vagy csak úgy jött az ihlet?
– Aktív futballistaként is mindig érdekelt a szakma. Csapattársammal, Kiss Lászlóval – aki kiváló újságíró lett, a Nemzeti Sportnál Várkonyi Sándor mellett a labdarúgórovat helyettes vezetője volt – jelentkeztünk edzői kurzusra. Amikor aztán korábbi trénerem, Csende Sándor hívott, igent mondtam a DSI hívására. Tetszett a gyerekekkel való foglalkozás, úgy éreztem, megtalálom velük a hangot. Az, hogy bajnokságot nyertünk az U17-es korosztállyal, csak megerősítette az elhivatottságomat.

– Ráadásul az év utánpótlásedzője lett.
– Igen, de nem csupán az utánpótlásban tevékenykedtem, Garamvölgyi Lajos hívott maga mellé pályaedzőnek 1994-ben. Felelősségteljes munka volt, mert először kerültem a „nagyokhoz”. Mellette dolgozni óriási megtiszteltetést jelentett, és sokat tanultam a felnőttfutballról.

– Vezetőedzőként először az 1997–1998-as évadban ült le a kispadra: hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?
– Dunai Antalt váltottam 1997 tavaszán. Eleinte minden jól sült el, az Intertotó-kupában derekasan állta a sarat a csapat, tíz mérkőzésből ötöt megnyertünk, háromszor döntetlent játszottunk, és csupán két vereséget szenvedtünk. A fehér­orosz bajnok Dnyepr Mogiljev ellen kettős győzelemmel jutottunk tovább, a következő fordulóban a cseh Hradec Královét ütöttük ki, majd a német Hansa Rostockkal szemben a Debrecenben elért egy egy után Németországban kettő egyre győztünk. A lengyel Ruch Chorzów ellen nem sikerült a továbbjutás az UEFA-kupában.  

– A sikerek után gyenge periódus következett, 1998 októberében lemondott, visszatért az utánpótláshoz, ráadásul a klubnál voltak anyagi gondok is…
– Nem éreztem gyenge periódusnak azt az időszakot sem. Több oka is volt a hullámzó szereplésnek: a játékosok valóban hónapokig nem kaptak fizetést, Sándor Tamás az FC Torinóba, Madar Csaba az MTK-ba igazolt, márpedig két meghatározó labdarúgóról volt szó, őket nem tudtuk pótolni, és akkor tapasztalatlan edzőként túl sok fiatalt akartam játszatni.

– Idővel Supka Attila mellett újra a nagycsapat következett, és 2005-ben részese lehetett a DVSC első bajnoki címének.
– Ebbe most is beleborzongok! Nem lehet szavakkal kifejezni. A Kossuth téren negyvenezer ember ünnepelt velünk. A Loki egyet jelent a várossal, a debreceni emberekkel.

– Érkezett a cseh Miroslav Beránek – ön ugyebár akkor is pályaedzőként tevékenykedett –, és futballberkekben az a hír járta, hogy Debrecenben nehezen fogadják el a városba távolról érkezőt, kis túlzással, mire megtanulják az utat a Nagytemplomtól a Nagyerdei Stadionig, már mehet is… Mi lehet ennek az oka?
– Őszintén mondom, hogy nem tudom a választ. Mondják, Debrecenben nyakas népség él, úgyhogy fogadjuk el ezt. Viszont, akit befogad a város, azt nagyon megbecsüli.

– Amikor 2007-ben ön lett a vezetőedző, páratlan periódus kezdődött, bajnoki címek, kupasikerek. Milyen érzés volt akkoriban a Lokit edzeni?
– Az első periódusom a kilencvenes évek második felében felemásra sikerült, és mivel érzékeny ember vagyok, megviselt a kritika is, felálltam. A tulajdonos, Szima Gábor rendre azzal keresett meg: „Bandi, neked kell dolgozni az első csapattal!” Nagyon nehezen szántam rá magam, hogy újra vezetőedző legyek, ám amikor jöttek a sikerek, tudtam, jól döntöttem.   

– Mi a legszebb emléke a Bajnokok Ligája 2009-es csoportköréből?
– Az odavezető út, az, hogy hat selejtezős meccsből ötöt megnyertünk. A Levszki Szófia elleni összecsapás vízválasztónak bizonyult. Különösen a kinti, első mérkőzés. Bodnár László bombagólja megadta az alaphangot, Czvitkovics Péter lövésével pedig egy egy után megszereztük a győzelmet. A csoportkörben a Liverpool, a Lyon és a Fiorentina túl nagy falat volt, ennek ellenére élmény volt ilyen csapatok ellen játszani.

– Rá egy évre, 2010-ben az Európa-liga csoportkörébe jutott a DVSC: abból a sorozatból mi maradt meg leginkább?
– A Sampdoria elleni találkozók. Már a genovai összecsapáson is „csak” tizenegyessel kaptunk ki, itthon pedig kettő nullára legyőztük az olaszokat. Abban az évben ráadásul bajnokságot, Magyar Kupát, Ligakupát és Szuperkupát nyertünk.

– Soha nem érezte úgy, hogy visszalép, amikor a profik után az utánpótláshoz került?
– Egyáltalán nem tartottam visszalépésnek, már csak azért sem, mert mindig párhuzamosan végeztem a munkámat a fiataloknál. Ha felálltam a kispadról, az az én döntésem volt, nem más állított fel. Amikor 2010-ben lejárt a hároméves szerződésem, én döntöttem, hogy nem csinálom tovább. Leonel Pontes után 2017-ben lettem újra vezetőedző. Arra az időszakra azért vagyok büszke, mert sok helyi kötődésű játékost építettünk be a csapatba, akikkel harmadik helyezést értünk el 2019-ben. Öröm volt, hogy újra nemzetközi kupában szerepeltünk.

– Felvetődött valaha is, hogy a DVSC-n kívül leül más együttes kispadjára?
– Voltak megkeresések, de sosem tudtam elképzelni, hogy elköltözzek Debrecenből. Csak a Loki! Tény, ebben az is közrejátszott, hogy már háromévesen elvesztettem az édesapámat, anyukám nevelt fel, amiért örök hálával tartozom neki, ezért sem hagyhattam egyedül.

– Szóba került önnel kapcsolatban a szövetségi kapitányi poszt?
– Igen, 2017-ben érkezett megkeresés, de nem vállaltam el.

– Hogyan telnek mostanság a napjai?
– Aktívan! Rendszeresen járok ki az akadémiára. Sajnos a teniszről le kellett mondanom a térdem miatt, maradt az intenzív gyaloglás és a konditermi foglalkozás. Labdába sajnos már régen nem rúghatok.