Varga Zsolt: A helyén kell kezelnünk az elvárásokat

A döntő előtt megfogalmazott egy igen fontos gondolatot: ha a külvilág túlságosan csak az aranyérmet tartja szem előtt, az szembemegy a sport alapvető szellemiségével, mert a befektetett munka mennyisége független a végeredménytől. Ennek fényében hogyan értékeli a férfiválogatott Európa-bajnoki ezüstérmét?
Ezt kértem mindenkitől, és a játékosoknak is ezt mondtam: óvatosan a saját magunkkal szemben támasztott elvárásokkal, mert látnunk kell, hogy ténylegesen hat-hét olyan csapat is van, amely az Európa-bajnokságon képes eljutni a legjobb négyig. A történelmi elvárások nagyok a vízilabdában, de fontosnak tartottam, hogy rámutassak: a helyén kell kezelnünk az elvárásokat egy megújulás alatt álló csapattal szemben, és örülnünk kell az elért eredményeknek, mert valóban óriási munkát végeznek a játékosok, és ez akkor is így van, ha esetleg nem éremmel térünk haza egy világversenyről, meg most is, hogy érmet szereztünk. A hasonló eredmény viszont mindig visszaigazolja, hogy jó volt a befektetett munka, és hogy mennyire remekül működtünk együtt csapatként.

Az első három negyedben versenyben voltunk Szerbiával, ám amíg a középdöntős párharcunk előtt arra számítottunk, hogy az ellenfél a hajrára elfárad, ez a döntőben nem történt meg. Mi rejlik emögött, mely tényezők számítanak különösen egy döntőben más mérkőzésekhez képest?
Minden világversenynek megvan a maga a története a döntőig, de a finálé külön fejezet. Meg kell tanulni a döntők lélektanát, ez pedig csak akkor sikerülhet, ha minél többet lejátszunk belőlük. Persze lehetnek olyan szerencsés csapatok, amelyek elkezdenek egyből nyerni, de biztos vagyok benne, hogy egy idő után ők is beleszaladnak csapdákba. Olyan nincs, hogy valaki elkezd nyerni, és utána mindent megnyer, régen sem így volt. Ami a döntőt illeti, az első pillanattól azt láttam, hogy két fáradt csapat néz szembe egymással, mindkettő a nyolcadik mérkőzésénél járt, ráadásul mindkettő a nehezebb ágon játszott. Ezáltal lassabb volt a játék a döntő első felében – akkor még kiegyensúlyozott volt a párharc. A különbség szerintem abból fakadt, hogy a szerbek tapasztaltabbak abban, hogyan kell akár a legnagyobb világversenyt, az olimpiát is megnyerni. Ebben a helyzetben jobban kezelték az Európa-bajnoki döntő jelentette nyomást – a finálé történetét, hogy úgy mondjam.

Aludva a történtekre, összességében hogyan érzik magukat a játékosok?
Természetes, hogy az elveszített döntő után szomorúak, és ez nem azért van, mert ne tudnánk örülni az ezüstéremnek, hanem most még úgy élik meg, hogy elbukták a döntőt. Bármely vesztes mérkőzést követő órák nehezek, főleg, ha az nagy téttel járt, elemezni kell, vissza kell nézni mindent. Én azt láttam a vasárnap esti megbeszélésen, amikor már eltelt egy-két óra, hogy elkezdett oldódni a meccset követő fájdalom, és szép lassan majd az kerül előtérbe – hiszen ezt mindannyian tudjuk –, mekkora menetelést hajtottunk végre. A címvédő spanyolokon keresztül jutottunk az elődöntőbe, és az azt megelőző találkozók is nehezek voltak Franciaországgal, Montenegróval, Hollandiával szemben, talán egyedül a Málta elleni volt kevésbé az. Viszont a Szerbia és a Spanyolország elleni a középdöntő, majd a Görögországgal játszott elődöntő elképesztő volt, ezt látni kell, és szeretném is, hogy lássák a játékosok, hogy nagyon értékes ez az érem, azon az úton, amelyen most járunk.

Összességében tehát felfelé ívelő utat járt be a csapat Belgrádban? Pozitívum, hogy ennyi jó együttes végzett mögöttünk a tornán?
Mindenképpen. Önmagában az is óriási teljesítmény, hogy fél éven belül két világversenyen döntőbe jutottunk. A csapatnak korábban is elmondtam: a döntőket játszani kell, hogy előbb-utóbb megnyerjünk egyet, és megtanuljuk, hogy érjük el az aranyat. Ha megszerezzük ehhez a tapasztalatot, már nekünk lesz könnyebb a döntő egy olyan feltörekvő gárda ellen, mint amilyenek most mi voltunk a szerbekkel szemben.

Továbbra is fiatal együttesünk van, de ahogy a torna előtt fogalmazott, összességében megvan az a húsz-huszonkét játékos, akik közül az aktuális forma alapján kikerül az a tizenöt, aki világversenyre utazhat. Tizenegy szingapúri vb-ezüstérmes szerepelhetett Belgrádban – a megújulás nem most kezdődött. Hol tart ezen az úton a válogatott?
Azt mondanám: haladunk. Vannak még hiánypozíciók, amelyek pótlása még kihívást jelent, de rajta vagyunk az ügyön. Ezek a csapatszerkezet változásában rejlő folyamatok. Van egy elképzelésünk, hová kellene eljutnunk – mindamellett, hogy nem mi nyertük meg az Eb-döntőt, szerintem voltak jó teljesítmények, jó momentumok, jó védekezés, hiszen tíz gólon tartottuk a szerbeket, akik az elődöntőben az olaszoknak tizenhetet lőttek. A végére egyre jobban játszottak, ezt el kell ismernünk. Van egy nagyon jó fejlődési ívünk, Szingapúrhoz képest is előrébb léptünk, a spanyolok ellen sokkal jobban játszottunk az utolsó negyedben, mint a vébén, jobban sikerült tartanunk az eredményt, a döntő pedig egy külön történet.

Hamarosan újabb világverseny következik, a világkupa selejtezője áprilisban. Mi lesz annak a versenynek a jelentősége?
Azért lesz fontos, hogy a fiatalok megkapják a kellő lehetőséget itt is, legyen meg a terhelés, hiszen hét nap alatt öt meccset rendeznek, egymás után jönnek a feladatok. Próbára teszi a játékosokat a sorozatterhelés, beékelődve a bajnokság, a nemzetközi kupameccsek közé, de tovább kell jutnunk a világkupadöntőbe.