Béla bácsi cáfolata – Malonyai Péter publicisztikája

ELKÉPZELNI SEM TUDTAM mostanáig, hogy örülni tudok magyar ezüstöknek vízilabdában, a szingapúri világbajnokságon megtörtént. Aki hozzám hasonlóan érez, velem együtt eldobhatja Rajki Béla unalomig ismételt bonmot-ját, amely szerint a magyar pólóban a második hely már kudarc. Ha másért nem, már csak azért is érdemes megemlíteni, mert Rajki mester a müncheni olimpia (1972) ezüstje után valóban ment, s aztán már nem is sikerült visszaküzdenie magát a póló háttértámogatással bíró megmondóemberei közé. A vízilabda pedig szép lassan változott annyit, hogy ne csupán négyen – mellettünk a Szovjetunió, Jugoszlávia és Olaszország – jelentsék az elitet.

Rajki után Gyarmati Dezső jött, aki ugyebár mindent nyert (olimpia, világ- és Európa-bajnokság), a múltról pedig éppen a kapitányok miatt fecsegek annyit. Mert kérem, most Cseh Sándor és Varga Zsolt személyében megfelelő ember van a megfelelő helyen. 

Nem megyek bele a csapdába, hogy szakmailag indokoljak, botcsinálta pólóértő vagyok annak ellenére, hogy évtizedek óta szoros a viszonyom a sportággal, a kapitányok személyisége és megnyilatkozásai azok, amelyek számítanak.

Cseh kapitány például elmondta, hogy nem tart még ott a csapata, hogy világbajnok legyen, s ő sem, hogy világbajnok kapitány. Hogy pontosan ez mit jelent, az ő dolga, mindenesetre nekem újdonság, hogy egy vízivezér felteszi a kezét, nem mutogat másokra (esetünkben a bírókra mindig lehet), felelősséget vállal. Még abban is, hogy a csapata nem azt játszotta, ami már sikerre vezette korábban, úgy mondta, neki kell elérnie, hogy ne forduljon elő az ilyesmi.

Megjegyzem, Cseh mester azon kevés szakértő közé tartozott, aki nem azt ismételgette a tévé által felkérve, amit úgyis láttam, hanem felhívta a figyelmemet arra, amit láthattam vagy látnom kellett volna. És – ez talán még fontosabb – kudarc esetén nem mentegette a játékosokat, nem volt benne a „Vajon, mit szólnak majd…?”, azt tette, amire szerződött. És ha már itt tartunk, én szívesen láttam volna annak idején (2022) a fiúk kapitányának is, hiszen hölgyekkel a válogatottnál dolgozik először, tavaly kezdte Mihók Attilával, s az idén folytatta immár önállóan.

Talán kényszerből (édes teher?) is, hiszen Varga Zsolt legalább olyan remek választás a férfiaknál, s nála sem az eredmények miatt állítom ezt. Ki­sugárzása van, ami persze nem meglepő, a Kemény Dénes-féle válogatott sydney-i vezéreként is bizonyított már, csapatkapitányként a lehető legnagyobbra tudta szítani a tüzet a társakban, minden eszközt bevetett. Olimpiai bajnoki cím lett a vége – 24 esztendőnyi szünet után, ami akkor is hosszú idő, ha elvetjük a Rajki-féle ezüstmondást.

A szakmába itt se megyek bele, azt már szívesebben említem meg, hogy szeret olvasni, festőként is kipróbálta magát, és a szobrászat is érdekli – mindezt egy hivatalba lépésekor készült interjúból (is) tudom. A tényeknél fontosabb, hogy mindhárom műfajban hosszabb-rövidebb út vezetett a megvalósításig, eredményeképpen a gyerekeit is igyekezett például az olvasás felé terelni – ez azért napjainkban van akkora feladat, mint helytállni a magyar pólóválogatott élén (gondolom én, meglehet némi túlzással).

Nos, ha ilyen (szak)emberek vezetnek egy-egy közösséget, jó az esély rá, hogy a személyiségükből is ragad a gyerekekre valami, kire ennyi, kire annyi, ez fogékonyság kérdése, de nem marad hatás nélkül a kapcsolat. Esetünkben sincs másképpen, a nyilatkozatokból érzek némi dumas-i áthallást (Három testőr: „Egy mindenkiért, mindenki egyért”), remélem, tényleg így van – ha igen, az biztató a jövőre nézve, ha nem, amellett, hogy végül is magánügy, még jobb eredmény a két ezüst.

És ha már edzőknél tartunk, ha a lányok sikeresek, mindig eszembe jut Ördög Éva, a női póló honi megalapítója, aki a nyolcvanas években a rá jellemző lelkesedéssel magyarázta nekem, hogy milyen csodás jövő vár(hat) a lányokra. 

Egyetértek vele, mai dátummal is, legyen elegendő csupán a spanyolok elleni parádéra (15–9) utalnom, ha egy csapat úgy tud pólózni, az nem akármi. Köszönhető annak is, hogy a Cseh-csapat tagjai már nemcsak játszanak a vízben, hanem vízilabdázni is tudnak, vagy legalább előrébb tartanak, mint elődeik, akik többnyire szívesebben ejtettek, mint lőttek. Nagy szerencséjük, hogy ott van velük Keszthelyi Rita, aki a sportág (és nem csupán a női szakág) klasszisa. A vér nem válik vízzé, hiszen édesapja Keszthelyi Tibor, aki Szöul (1988) olimpikonja a sportágban, édesanyja pedig Schäffer Zsuzsa többszörös gyorsúszóbajnok, Eb-ezüstérmes pólós. Rita most Szingapúrban a mezőny legjobb játékosa lett, amikor átvette a díjat, igyekezett mosolyogni, ám a döntőbeli vereség (Görögország: 9–12) miatt ez eléggé nehezen ment neki. Öröm az ürömben, hogy így viszont van remény arra, hogy nem búcsúzik el a válogatottól, hiszen két év múlva Budapesten lesz a világbajnokság, 2028-ban pedig jön a Los Angeles-i olimpia. Nem árulom el, hány éves a sportág vezéralakja (nem illendő egy hölgynél), de remélem, belefér még neki ez a néhány esztendő. Én szívesen nézném tovább a válogatott első embereként – ez persze magánügy.

A fiúk a döntőben a spanyoloktól kaptak ki (13–15), három negyed után még vezettek (10–9), ám az utolsó felvonásban tarolt az ellenfél (6–3). Ilyen is lehet, hiszen egy döntő lélektana mindig különleges. Most kijött a spanyolok rutinja, miközben mi – mondta Varga Zsolt is – úgymond az építkezés fázisában járunk. Mindenesetre az ezüst arra jó, hogy nem kell magyarázkodni, megvívni a felesleges (szó)csatákat, csak tenni a dolgukat, ahogy eddig. Jellemző lehet a csapat bekkje, Angyal Dániel megjegyzése: „Csodaszámba ment volna, ha megnyerjük a világbajnokságot, viszont azért is vízilabdázom, mert hiszek a csodákban.” 

Azt is elmondták a játékosok, hogy ha most még nem is, később majd örülni tudnak az ezüstéremnek, Varga Zsolt pedig azzal kezdte a lefújás utáni nyilatkozatát, hogy először is megünneplik az ezüstöt, aztán folytatják a munkát.

Van mit ünnepelni – a pólós lányoknál és a fiúknál egyaránt. Leginkább azt, hogy minden meccsük sportesemény volt, értve rajta a történések dramaturgiáját, dinamikáját, és azt is, hogy lehetett drukkolni a csapatainknak, nem kellett őket egy kézlegyintéssel elintézni a reménytelenség miatt, még akkor sem, amikor nem ment a szekér. 

Hogy mi lesz, nem tudható. A sport már csak ilyen. Az okosok most minden sportágban azt mondják, hogy az olimpia a fontos, az a lényeg, mi lesz Los Angelesben. Egy frászt! – mondom én, anyagi és egzisztenciális oldalról nézve nyilván az öt karika a lényeges, a sport szempontjából (létezik még ilyen nézőpont?) korántsem. Itt minden edzés, verseny számít, ha ma kikapok, nem úszom meg a blamát azzal, hogy majd holnap jó leszek. Mindkettő én vagyok, csak éppen fenn és lenn.

Egyes szám első személyben fogalmaztam, tudván, nem sokan vallják, amit én, de hogy megerősítsem a véleményem, Cseh Sándort hívom segítségül. A világbajnokság előtti sajtótájékoztatón így beszélt: „Nem attól leszünk sikeresek, ha azon gondolkodunk, hogyan feleljünk meg az elvárásoknak.”

Nálam ez örökbecsű. Most és mindörökké. Miközben tudom, hogy még nem tartunk ott, vagy inkább már nem. És – figyelve a világot – a jövő nem sejlik rózsásnak. Ezért – veszem a bátorságot – jó lenne, ha mindkét pólócsapatunk csak önmagára figyelne a következőkben és nem a külvilágra.

Ha már egyszer ők viszik vásárra a bőrüket.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!