Mi van vele? Lakicsné Mihály Ilona nem szeretne elszakadni az uszodától

„Itt nőttem fel, ide kötnek az emlékek, ez az én otthonom.”     

A legendás Császár-Komjádi uszodában nosztalgiáztunk Lakicsné Mihály Ilonával. Miközben kedvenc rajtköve mellett beszélgettünk, a három részre osztott kültéri medencében zajlott az élet: itt kisebbek, ott nagyobbak rótták a hosszokat. Ili néni tartja a kapcsolatot korábbi tanítványaival és a kollégáival – nem tud, nem is szeretne elszakadni a medencék világától.

 „Ha egy mód van rá, gyakran lejövök az uszodába – mondta mosolyogva Lakicsné Mihály Ilona, hozzátéve, hogy a KSI-nek és az Oázis SC-nek is sokat köszönhet. – Jelenleg kis pihenőt tartok, de ha bárki tanácsot kér, ugyanúgy szívesen segítek. Alkalmanként barátoknak, ismerősöknek tartok foglalkozásokat a tanmedencében és a huszonötös medencében, szóval tényleg nem tervezek eltávolodni ettől a közegtől, mert ebben érzem jól magam.”     

Edzésre járt, versenyzett, aztán már ő tartott edzést a „Csasziban”, ahol többek között Benedek Tibornak, Varga Zsoltnak, Kásás Tamásnak, Märcz Tamásnak és Vári Attilának tanította meg az alapokat. A KSI vezetőedzője, a játékosként olimpiai bajnok Dömötör Zoltán hívta a pólósokhoz, Lakicsné Mihály Ilona pedig azzal hálálta meg a lehetőséget, hogy igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a növendékekből.

„A labdát és a vizet szerettem, a kettőt együtt még inkább – indokolta döntését beszélgetőpartnerünk. – A munkámat jobban élveztem, mint a versenyzést, edzőként ugyanis sikeresebb lettem: amit nem tudtam elérni, megpróbáltam kihozni a tanítványaimból. Mindent beleadtam azért, hogy eredményesek legyenek: amit Széchy Tamásnál az úszószakosztályban megtanultam, átemeltem a vízilabdázásba. Sok energiát fordítottam a tehetséges gyerekekre, mert láttam bennük a lehetőséget, de voltaképpen mindenkinek igyekeztem adni valamit. Az élet más területén azok is megtalálták a számításukat, akik kevesebb energiát fektettek az úszásba.”     

Lakicsné Mihály Ilona rendszeres vendége a korábbi klasszisok összejöveteleinek. Ilyenkor érdeklődik, éppen hol tartanak az életben, elvégre nemcsak versenysportolóként tekint rájuk, hanem az is érdekli, amit a pályafutásuk után elértek. S hogy milyen érzés a nevelőedzőnek, ha a tanítványa évtizedek múltán megköszöni a munkáját?

 „Fantasztikus, leírhatatlan – hangsúlyozta Ili néni, majd egy kedves történetet is elmesélt. – Az egyik tanítványom a mai napig minden évben felhív a névnapomon. Kiskorában hónapokon át sírva jött edzésre, mígnem egyszer csak kaptam tőle egy kabalafigurát. Nem tudtam, hogy miért hozza, de az volt az első alkalom, amikor egyáltalán nem sírt az uszodában. Amikor megkérdeztem, hogy mi történt, rámutatott a figurára: az volt ráírva: »Megszerettelek«. Hogy nekem szólt-e vagy az úszásnak? Szerintem is-is. Érdekesség, hogy éppen aznap volt a születésnapom, szóval különösen boldoggá tett az ajándékával.”     

Ahhoz, hogy több mint ötven év munkája ne váljon monotonná, változatos edzések kellettek. Lakicsné Mihály Ilona szerint nem mindegy, hogy a növendékek fintorogva vagy mosolyogva teljesítik az előírt edzésadagot, ezért mindig ügyelt a jó hangulatra, ugyanakkor megkövetelte a fegyelmet. Szigorú volt, de következetes – elmondása szerint ez kellett ahhoz, hogy eredményes versenyzőket neveljen

„Mindenkire büszke vagyok. Azokra a gyerekekre is, akiket »csak« megtanítottam úszni, mert bárhová mennek, biztonságban érzik magukat a vízben. A sportnak köszönhetően pontosságot, fegyelmet tanultak, rendszerezett az életük. És persze azokra is, akik a csúcsra értek – foglalta össze hitvallását Lakicsné Mihály Ilona. – Senkivel sem kivételeztem, a szívemhez közel állók is csak utólag tudták meg, hogy a kedvenceim voltak. Törekedtem az egyensúlyra: ha nem dolgoztak, inkább magázódtam velük, ha jól teljesítettek, megdicsértem őket. Minden gyerek más: van, aki csak élvezi az edzést, van, akit az eredmények motiválnak. Az edző elkötelezettsége édeskevés, a versenyzőnek és a szülőnek ugyanannyira kell akarnia a sikert. Akik szeretnének elérni valamit, magukat is késztetik arra, hogy minél többet és minél hatékonyabban készüljenek.”     

A szakma elismerésének ékes bizonyítéka a sportért felelős államtitkárság által alapított Kemény „Fecsó” Ferenc Nevelőedzői Életműdíj, amelyet az idén Lakicsné Mihály Ilona vehetett át. A kitüntetett úgy véli, eddig is sokan tudták, mit tett le az asztalra, de immár kézzelfogható bizonyítéka is van a munkájának.

„Volt értelme dolgoznom, volt értelme élnem – hangsúlyozta Ili néni, aki két éve töltötte be a hetvenedik életévét, de még mindig aktív. – Mozgásban vagyok, nem szeretném elhagyni magam, mégiscsak az egészség a legfontosabb. Már nincs konkrét célom, amiért úsznom kellene, egyszerűen az motivál, hogy jól érezzem magam. Ami a kikapcsolódást illeti, mindenem az utazás, nemrég jöttem haza Olaszországból. Egyszerű családból származom, sokat kellett tennem azért, hogy szép helyekre eljuthassak. Ebből a szempontból is rengeteget köszönhetek a sportnak.”     

Tanítványai pedig Lakicsné Mihály Ilonának köszönhetnek rengeteget – nem véletlen, hogy a mai napig jó szívvel gondolnak vissza a kezdetekre.

A Magyar edzők napja alkalmából a Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen rendezett ünnepségen díjazták Lakicsné Mihály Ilonát. Az úszó- és vízilabdaedzőt a játékosként és szövetségi kapitányként egyaránt maradandót alkotó Märcz Tamás méltatta.  „A Császár uszodában találkoztam először Ili nénivel – kezdte az olimpiai bajnok Märcz Tamás. – Sugárzott belőle az a magabiztosság és határozottság, amely a karrierje során végig jellemezte, cseppet sem hagyott alább. A legfontosabb tanítása az elkötelezettség volt: hogy bármit is csinálunk, igyekezzünk maximális intenzitással és fegyelemmel végezni. Mindig »uraknak« szólított minket, ezzel is megtisztelte és felnőttként kezelte a tanítványait – úgy bánt velünk, mintha már kilenc-tíz évesen nagy játékosok lettünk volna.”      Lakicsné Mihály Ilonának a magyar férfi vízilabda-válogatottat három olimpiai aranyig vezető Kemény Dénes adta át az édesapjáról, Kemény Ferencről elnevezett díjat. „A fülembe súgta, hogy köszöni nekem a fiúkat, ezzel feltette a pontot az i-re. Tőlem indultak a srácok, ő pedig a csúcsra ért velük – mondta mosolyogva Ili néni. – Fecsó bácsi tevékenysége példaértékű volt, mindent megtettem, hogy hasonló hozzáállással végezzem a munkámat.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 25-i lapszámában jelent meg.)