Hungarikumtemető – Malonyai Péter jegyzete

Ami engem illet, kifejezetten elkeserít a magyar férfi pólósok barcelonai produkciója.

Már azzal sem tudok mit kezdeni, hogy nem férünk be Európa legjobb négy csapata közé, azt pedig, ha ki nem is kérem magamnak, megengedhetetlennek tartom, hogy egészen egyszerűen nem játszunk „meccset” az olaszokkal és a szerbekkel. Ők könnyedén megugranak az elején, a mi fiainktól pedig csupán arra telik, hogy kozmetikázzák az eredményt, nehogy világégés legyen a méltatlan produkcióból.

Az olaszok ellen 1–6, tegnap, a szerb meccsen 0–5 után jöttek azok a momentumok, amelyekbe mint „pozitív jelekbe” belekapaszkodnak az érdekeltek, az lett a magyar virtus, hogy nem végeznek ki bennünket. A 12–5-ös (olaszok) és 8–5-ös (szerbek) vereség még úgy-ahogy elmegy a statisztikában – leginkább mondjuk majd tíz év múlva, amikor már feledésbe mennek a részletek…

Apropó, felejtés. Már most elhangzott, hogy el kell felejteni ezt a meccset (is), előre kell nézni. Hogy a jövő a fontos, elismerem, ám hogy egyről a kettőre jusson a válogatott, nem kellene sutba dobni a mostani tekintélyromboló teljesítményt. Sőt. Ezzel kellene kelniük, feküdniük az érdekelteknek, mert egyértelműen bizonyítja, hogy valami baj van a magyar vízilabdával. Leginkább az, hogy rossz. Képtelen arra, hogy felvegye a versenyt azokkal, akiket nem is olyan rég még rendre maga mögött hagyott, visszatérően bizonyítva a fellengzős besorolást: a magyar póló hungarikum.

„Készen állunk a csatára”, meg „Megvan a tűz a fiúkban!” hallottam tegnap a szerb meccs előtt a kapitánytól – ehhez képest lett 0–4 az első negyed után, s az első gólt szünet előtt egy-két másodperccel, 0–5-nél lőtték a mi fiaink. Történt mindez csatakészen, tűzben égve.

Itt nekem valami nem stimmel.

Szakmai dolgokat még véletlenül sem érintenék, annyi hozzáértő van a magyar vízilabda körül (és benne), hogy én ebből több évtizedes uszodai múlttal is kimaradnék, ám szerintem nem ártana kissé visszavenni a magabiztosságból. Abból illene kiindulni, amit az egyik megkérdezett játékos mondott a lefújás után: „Mindent megtettünk…”. Másként: ennyit tudnak.

Ami csak akkor baj, ha ennek ellenére azt hiszik, hogy még a sportág múltja is miattuk fényes, s nem azoknak köszönhetően, akiknél a tudás és a tett világszínvonalon ötvöződött.

Azért az 5. hely jó lenne.