Hoffmann Nóra: A gyereknek csak a képessége szabjon határt
A magyar jégtánc egyik kiemelkedő alakja a kétszer téli olimpián is induló, többszörös magyar bajnok Hoffmann Nóra, aki 2006-ban, Torinóban az ötkarikás játékokon Elek Attilával 17. lett, négy évvel később pedig a vancouveri olimpián a 13. helyen zárt, immár Maxim Zavozin oldalán. Pályafutása kétségtelenül eredményes volt, de számos tényező (például sérülések, partnercsere) nehezítette az útját, ami miatt a visszavonulása után egy ideig egyáltalán nem foglalkozott a jégtánccal.
Ám ahogyan fogalmaz, az edzősködés lángja már a versenyzői pályafutása alatt is pislákolt benne, majd végül visszakanyarodott szeretett szakágához.
„Felnőttversenyzőként már készítettem koreográfiákat, elsősorban műkorcsolyázóknak, illetve egy fiatal jégtáncos párnak is. Ekkor még Oroszországban készültem, szerettem átadni a tudást, kiélni a kreativitásomat, ráadásul sportolóként is szükség volt a szezontervezésre és a versenyek menedzselésére; ezek az utánpótlásedző életében is elengedhetetlenek – mondja az Utánpótlássportnak Hoffmann. – Sérülés után hagytam abba a versenysportot, közvetlenül utána pedig semmiképp sem akartam edzőként dolgozni, ugyanis a történteket fel kellett dolgoznom, el kellett temetnem magamban. Oroszországban kezdtem el trénerként dolgozni műkorcsolyázókkal, a jégtánchoz való visszatérés még ekkor is korainak tűnt, a Magyarországra visszaköltözés után viszont újra közel kerültem a szakághoz.
Az a cél lebegett a szemem előtt, hogy a tehetséges fiatal sportolóknak, akik ugyanazzal a motivációval dolgoznak, mint amivel én is tettem anno, ne kelljen külföldre költözniük, amikor komolyabbra fordul a pályafutásuk.
Nem kellett sokat várni, és az egyesületből – melynek átvette a vezetését – létrehozta a Hoffmann Korcsolya Akadémiát. A klub története már nyolcadik éve íródik.
„A legnagyobb motivációm edzőként, hogy a gyerekek életéhez, egészségéhez hozzáadhatok, és olyan értéket oszthatok meg velük, aminek hála értékesebb, tapasztaltabb emberekké válhatnak. Nekem nem az az elsődleges, hogy minden tanítványomból olimpikont faragjak, hanem az, hogy átadjam az alapokat és a gondolkodásmódot, amely a jégtánchoz kell.”
A szakág több szempontból sincs könnyű helyzetben hazánkban: az utánpótlásbázis kicsi, az infrastrukturális helyzet behatárolt, és az utóbbi években a médiában felbukkanó, műkorcsolyával kapcsolatos negatív hírek (fegyelmi ügyek, az orosz sportolók honosításának kérdése…) sem segítik a népszerűség növekedését. Hoffmannéknak ezekkel is meg kell küzdeniük.
„A koronavírus előtti időszak a mostanihoz képest más számokat mutatott, az első tanfolyamunkat harmincöt gyerekkel indítottuk el. Közülük tíz-tizenkettő maradt meg, nyolc-kilenc pedig ma Héraklész-keretes sportoló. Jelenleg kis létszámú tanfolyamokat tartunk, egy csoportba általában hat-hét fiatal kerül be, akiket megtanítunk korizni.
Mindenkinek örülünk, valamennyiükből próbáljuk kihozni a maximumot, de összességében kevesen vagyunk.
Az országos létszámot jól mutatja, hogy a jövő heti magyar bajnokságon hattól kilenc évesekig kategóriánként összesen csupán tíz-tizenketten indulnak. A médiában sok negatív eset, mondhatjuk, botrány látott napvilágot, én ennek ellenére azt mondom, hogy rengeteg pozitív értéke és hozadéka van a műkorcsolyának meg a jégtáncnak. Művészi sport, így a fiúk irányából erősen korlátozott az érdeklődés, az viszont biztos, hogy a bizonytalan talajon történő csúszás fejleszti a koncentrációt, a koordinációt, a stabilitást, az ütemezést, megerősíti a vázizmokat, míg a fókuszáltság a gyerekek iskolai teljesítményét is javítja. A jégtánc ráadásul a fiú és a lány közötti együttműködést, az elfogadást, a közös munkát is segíti, mindebből sokat lehet tanulni, élettapasztalatot ad. Ugyanakkor sajnálom, hogy nehezített pályán haladunk, ráadásul a jégidőnk is kevés, a hétvégén kívül szinte nincs délutáni időpontunk, amikor a gyerekekkel foglalkozhatunk.”
Hoffmann számos országos bajnok, nemzetközi mezőnyben is szereplő korcsolyázóval dolgozott már, a legnagyobb eredményének azonban azt tartja, hogy a nehézségek ellenére sikerül fenntartani a motivációt, a kitartást a HKA-ban sportoló gyerekekben, akik folyamatosan fejlődnek.
„Az edzői csapatomra is hihetetlenül büszke vagyok, próbálunk olyan közösséget kialakítani, amely képes folyamatosan előrelépni. A legfontosabb cél, hogy megszerettessük a sportágunkat az érdeklődőkkel, miközben minőségi munkát végzünk. Egészséges munkakörülményeket akarunk teremteni, megfelelő versenyhelyzetet kialakítani. Arra törekszünk, hogy a gyerekeknek ne az edző tudása, hanem legfeljebb a képességeik szabjanak határokat.”
(Kiemelt képünk forrása: HKA)
