Kós Hubert: Bowman is akarja a világcsúcsot kétszáz háton – én is!

– A klubja sajtótájékoztatón felidézték a szingapúri győzelmét: már több mint egy hónapja szerezte meg második világbajnoki aranyát, de vajon hányszor nézte vissza a kétszáz hát döntőjét azóta?
– Nem egyszer, maradjunk ennyiben – válaszolta mosolyogva Kós Hubert. – De hát egy ilyen döntőt mindig jó visszanézni, a célba érkezés pillanatáért, a győzelemért dolgozunk egész évben, úgyhogy ezen nincs mit csodálkozni. Bár azért az még mindig elég bosszantó, hogy százötvenig megint nagyszerűen ment minden, az utolsó ötvenen meg újra meghaltam… Egyszer tán ezt az utolsó ötvenet is meg tudom majd jól csinálni, végül is ezért küzdök minden edzésen.

– A nyári világbajnokság után meg kicsit azért is küzdött, hogy legyen minél hosszabb a pihenője…
– Ez valóban így van, hiszen tavaly az olimpia után mindössze tíz napnyi pihenés adatott meg, de akkor egyszerűen nem állhattam meg: azért sem, mert Bob Bowman számított rám a texasi csapatban az egyetemi bajnokságon, még inkább azért sem, mert decemberben Budapest rendezte a rövid pályás világbajnokságot. Ezért aztán nyárra jól elfáradtam már – leginkább mentálisan. Muszáj volt pihennem egy nagyot, és azért is akartam itthon maradni, hogy Bob egyáltalán nem tudjon beleszólni ebbe, de az igazság az, hogy szinte egy napot sem voltam víz nélkül. Annyira szeretek vízben lenni, hogy meg sem próbáltam elkerülni ezt, nyaralás alatt is végig a vízben voltam. Úgy érzem, sikerült magam kipihenni, lassan itt az ideje, hogy visszamenjek a társaimhoz, hogy beleálljak a kemény munkába – edzettem már itthon is a BVSC uszodájában Nagy Péterrel az elmúlt három hétben, de ez nyilván még nem olyan minőségű és mennyiségű volt, mint amilyen majd vár rám Texasban.

– Mi lesz a legnagyobb célja a következő szezonban? A szingapúri világbajnokság előtt azt mondta, nem akar egyszámos úszó lenni, s ezt elérte, hiszen a kétszáz hát aranya mellett kétszáz vegyesen bronzot szerzett.
– És ahogy már elárultam korábban is, számomra ez utóbbi idő volt a vébé legkedvesebb futama: örökre felejthetetlen marad, hogy a csapattársaimmal állhattam a dobogón – Nagy Péter a megmondhatója, hiszen ő volt velem Szingapúrban is, hogy nagyon nyugodtan mentem ki arra a döntőre, de ez nem is csoda, hiszen tulajdonképpen a barátaimmal úsztam: egyáltalán nem izgultam, olyan volt, mint egy baráti összejövetelen lettem volna. Hogy mi motivál? Jövőre Európa-bajnokság lesz, mégpedig Párizsban, először is minél hamarabb szeretnék eljutni odáig, hogy biztosan tudjam, mely számokban indulok a kontinensviadalon.

– Fokozzuk a tétet: a jövő évi Eb-t már említette, de aztán jön a budapesti világbajnokság, majd 2028-ban a Los Angeles-i olimpia – egyetért azzal, hogy utóbbi két versenyen lesz, lehet a legjobb korban a sportolást illetően?
– Szerintem 2027-ben és 2028-ban leszek életem legjobb formájában. Legalább remélem… Nagyon motivál, hogy végre száz háton is odaérjek a legjobbak közé: egész évben a száz hátról beszéltem, de még mindig nem sikerült megmutatnom nagy versenyen, mire is vagyok képes ebben a számban. Kétszáz háton pedig elég közel kerültem a világcsúcshoz, nem lehet más célom, mint megdönteni azt – és tudom, hogy Bob Bowman is ezt akarja… Azon akarok sokat dolgozni, hogy a vége, az utolsó ötven is meglegyen, mert akkor meglehet a világrekord is.

– De ehhez mit kell tennie? Hogy lehet még gyorsabb, hogy lehet elérni azt, hogy ne fáradjon el ennyire a végére?
– Erősödnöm kell, de okosan kell erősödnöm. Bob megerősített abban, hogy jól dolgoztam egész évben, s ezt az egyéni csúcsaim is mutatják, de rámutatott arra is, hogy vannak még hiányosságaim, ez különösen száz háton látszott Szingapúrban… Arra kell nagyon figyelni, hogy jobban bírjam a végét, ám ha erősödöm és gyorsulok, akkor könnyebben megyek el az elején, s akkor nem fáradok el ennyire a végére – a vébén majdnem megöltem magam az elején, ezért nem bírtam a végét. Ha erősebb vagyok, ugyanazt a sebességet jobban bírom majd.

– Az az álmaiban, vagy mondjuk a nap egy-egy pillanatában „visszatér”, hogy jaj, már megint mennyire elfáradtam a végére – egy ilyet mikor felejt el az ember?
– Párizs után ez volt bennem, akkor nem nagyon tudtam aludni egy darabig, mert azon gondolkoztam, te jó ég, majdnem megvertek. Úgyhogy Szingapúr előtt és Szingapúrban én azt gondoltam végig, hogy én fogok nyerni: tudtam, ha megcsinálom azt, amit tudok, akkor én nyerek.

– Gondolta volna, hogy egyszer ön lesz a magyar úszósport zászlóshajója? És egyébként önnél hogyan csapódik le az, hogy jelenleg „csak” egy Kós Hubertünk van?
– Egy kicsit szomorú vagyok: én mindig azt hittem… Szóval, amikor kétezer-tizenhétben kimentem a budapesti vébére, és néztem a fiúkat, arra gondoltam, egyszer majd lesz egy váltónk, amelyiknek az egyik embere talán én lehetek. De még mindig hiszek abban, hogy lesz egy váltónk! Ha mindenki beleállna, ha összeállna a vegyes váltónk, amelyikben én úsznám a mellet, akkor az tényleg világszínvonalú lenne – már csak ezért is bízom abban, hogy visszatérnek azok is, akik még mindig a világ legjobbjai közé tartoznak…

– Többes számban beszél, de egyértelműsítsünk: Milák Kristófra gondol.
– Igen, rá. Meg arra is, hogy ha Németh Nándornak egy nem túl könnyű és egyszerű év után kijött volna a lépés, akkor nem biztos, hogy csak egyedül én szereztem volna érmet Szingapúrban, és én nem is úgy fogom fel, hogy én mentem meg jelenleg a magyar úszósportot, hanem úgy, hogy ott vagyok a többiekkel, igyekszem biztatni, bátorítani mindenkit. De még egyszer mondom: ha összeállna ez a nagyon erős váltó, nyerhetnénk akár Európa-bajnokságot is jövőre Párizsban. Ez nagyon motivál engem – csakhogy én ennek a váltónak csak az egynegyede vagyok, lehetek…