A fair play szellemében – Thury Gábor jegyzete

Igazat adok Fábián Lászlónak: a MOB sportigazgatója szerint hatalmas presztízzsel jár, ha magyar bírók is közreműködnek az olimpián. Mert akárcsak a sportolóknak, nekik is az ötkarikás játékok a csúcs. Tokióban kilencen bíróként, öten-öten versenyigazgatóként, illetve a versenyek lebonyolításában vettek részt. Azért némi különbség van a sportolók és a bírók között, mert amíg előbbiek arra törekszenek, hogy – jó értelemben persze – a nevüket felkapja a világ, a bíróknál ez fordítva van: ha teljesítményük a címlapra kerül, vélhetően hibát követtek el. Az a ritkább eset, hogy egy játékvezetőt, bírót megdicsérjenek, mondván, jól végezte a dolgát. Ez a kívülálló számára természetes. A bírókkal kapcsolatban a csapatsportokban elterjedt kifejezés, hogy ők a pálya tartozékai. S ha nagyon lecsupaszítva így is van, ez nem is kevéssé pejoratív megjegyzés.

Összeállításunkban (14. oldal) a Tokiót megjáró küldöttségből szólaltak meg néhányan, valamennyiük története emberi, sőt, megható is van köztük. Talán a legnehezebb helyzetben Deutsch-Lazsányi Erika volt. Az élet úgy hozta, hogy tanítványa, Pigniczki Fanni ritmikus gimnasztikában kvalifikálta magát Tokióba – végül huszadik lett –, ahol versenyzője gyakorlatát nem edzői, hanem pontozói szemmel nézte. Talán plasztikus a megközelítés: trénerként felszisszen egy hiba láttán, de nem állhat érzelmileg a gyakorlathoz, mert pontoznia kell. Pontozásos sportágakban óriási a felelősség, mert minden tized levonás – különösen ha megkérdőjelezhető – négy év munkáját befolyásolhatja döntően.

De talán a legfontosabb, ami az összeállításból „lejön”, hogy ők is emberek. Ezt persze eddig is tudtuk, csak ezzel az oldalukkal rendre akkor találkoztunk, ha célkeresztbe kerültek, s rendszerint visszakérdezés formájában: miért vagyunk velük kritikusabbak, mint a sportolókkal? Most szerencsére nem ez került terítékre, hanem például az, hogy a honi birkózószövetség bírói bizottságának elnöke, Pál Szabolcs megkönnyezte Lőrincz Tamás aranyérmét. S azt hinné az ember, hogy a játékvezetőknek is az olimpia a munkavégzés non plus ultrája, ám a magyar ítészek közül a második olimpiáján szereplő cselgáncsbíró, Havasiné Fridrich Annamária úgy véli, nem vágyik Párizsba, igaz, reméli, a részvétel a családban marad, mivel ketten is vannak, akiknek esélyük van rá. Mit lehet erre mondani?

Ez ám a sportszerűség! És valamennyien azért választották hivatásukat, hogy ezt a versenyeken is betartassák.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!