Ahol vallás a síelés – Moncz Attila publicisztikája

SÍELŐ PÁLYAFUTÁSOM meglehetősen rövidre sikeredett, az első „léces” kirándulás alkalmával az otthoni Bableveshegyen a lábam úgy öt másodperc után volt jóval közelebb az éghez, mint bármilyen más testrészem, és csak nagyon szoros versenyt követően lehetett eldönteni, én vágtam jobban agyon a földet vagy az engem. Csak mert azt hittem, a síelés nekem is úgy megy, mint Ingemar Stenmarknak. Tudom, az „osztrák kettes” miatt nálam már akkor isteni rangban lévő svéd igazából technikai specialista volt, én meg lesiklói babérokra törtem, de azért csak-csak Stenmarkra akartam hasonlítani. Viszont az óriási esés sem vette el a kedvemet attól, hogy a világversenyeket és a világkupafutamokat már legalább 40 éve folyamatosan nyomon kövessem. Bár az Eurosport magyar nyelvű adását sem érheti szakmai kritika (sőt), már csak megszokásból is az ORF1-en. Na meg azért, mert az ő helyszíni jelenlétük, szakmai (háttér)tudásuk megadja nekem azt a pluszt, ami egy mezei adást közvetítéssé emel, amelyben még én, a laikus is meg tudom látni, hol lehet megnyerni vagy elveszíteni a sorsdöntő századokat.

És igazából rajtuk keresztül értettem meg, hogy Ausztriának az alpesi sí nem egy sportág. De még csak nem is az, ami például nekünk a labdarúgás. Ott mindenki ért a síeléshez, de nem azért, mert úgy gondolja. Hanem mert ezt nevelték bele. Továbbmegyek, ott a síelés életforma, a nemzeti identitás része. Emellett természetesen megélhetési forma, a kultúra, a gazdaság és a turizmus része, közösségépítő és hagyományteremtő elfoglaltság. Ha jön a versenyszezon fénypontja (márpedig pénteken kezdődik!), a kitzbüheli Hahnenkamm-hétvége, akkor elszabadul a pokol. Szakmailag azért, mert a Streifen lesiklást, a Ganslernhangon szlalomot nyerni talán van akkora rang, mint Cortinában olimpiai bajnoki címet szerezni, szurkolói-társadalmi szempontból meg innen talán nem is tudjuk felfogni, mit jelent ez. Az osztrák állami vasúttársaság például ezen a hétvégén újra beveti az utasokat Kirchberg, Kitzbühel és St. Johann között szállító Hahnenkammexpresst, ami csúcsidőben hét és fél percenként közlekedik és összesen 84 ezer utast szállít ebben az időszakban. A leginkább kihasznált szerelvényeken egyszerre 900-an férnek el fennakadás nélkül, hogy aztán piros-fehér-piros zászlóerdővé változtassák a domboldalt és a célzónát.

Gazdasági számháborúban manapság mi sem vagyunk rosszak, így azért könnyebb értelmezni az alábbiakat. Ausztriában a téli sportok évente 12.6 milliárd euróval járulnak hozzá a turisztikai bevételekhez, ami a bruttó GDP 6.3 százaléka. Ha pedig az indirekt hatásokat is figyelembe vesszük, máris 13 százaléknál járunk! Ezen számok láttán érthető, miért fordítanak évente félmilliárd eurót a téli sportokhoz kapcsolódó infrastruktúra fejlesztésére. Nem kiépítésére, hanem fejlesztésére, ami óriási különbség. De amikor mindenki tisztában van vele, a síelés a családok megélhetésén túl az ország jólétéhez is nélkülözhetetlen, más szemüvegen keresztül nézi a folyamatokat. Az előző évadban például 52 millió volt a síelési napok száma Ausztriában, a 2025–2026-os idényre pedig a tíz vezető európai országból 16.5 millió ember tervezi úgy, hogy a „sógoroknál” tölti a szabadságát, 9.1 millióan kimondottan síelési céllal. A tízből nyolc államban Ausztria első vagy második számú célpont, ha valaki síelni indul, az Európában síelők 70 százaléka szerint pedig ár-érték arányban Ausztria a legjobb terep. Az Egyesült Államokban és Kínában egyelőre még csak a legjobb négybe fér be…

„Ha a téli szabadság olimpiai sportág lenne, Ausztria minden évben ott állna a dobogón, a legtöbbször a tetején” – mondta Astrid Steharnig-Staudinger, az Österreich Werbung (Osztrák Reklám) cég ügyvezetője. Ehhez az érzéshez teszik hozzá a maguk részét a sportolók és a versenyek is. Legyen szó Patrick Ortlieb egyes rajtszámmal szerzett albertville-i lesikló olimpiai bajnoki címéről vagy Hermann Maier naganói, Ikaroszt is felülmúló repüléséről, sok emlékezetes közvetítés főszereplői voltak osztrákok. A kitzbüheli vk-hétvége pedig mindig, mindent visz, ahogyan a flachaui és schladmingi éjszakai műlesiklás is, de arra sincs esély, hogy Sölden helyett bárhol máshol induljon a versenyévad. Ausztriához ugyanúgy hozzátartozik a síelés, mint Franciaországhoz a Tour, az Egyesült Államokhoz a Super Bowl vagy éppen a Margitszigethez a vízilabda. Lehet síelni, kerékpározni, amerikaifutballozni vagy vízilabdázni nagyon sok helyen, de el kell fogadni, hogy ezen sportágaknak megvan a maguk katedrálisa. Még ha emiatt sohasem leszek egyetlen svájci város díszpolgára sem.

Ausztriában a helyi szövetségre már nem egy 1100 egyesülettel és 135 ezer taggal büszkélkedő szervezetként kell tekinteni, hanem egy 2023 óta immár Ski Austriaként működő gazdasági társaságra. Egy évig tervezték a márkaváltást, olyan arculattal akartak megjelenni, amely minden téli sportnak és minden társadalmi rétegnek megfelelő, illetve amely képes a vállalt értékeket „közvetíteni”. És hogy mi a küldetés? Roswitha Stadlober, a szövetség első női elnöke szerint egyértelmű: „Nekünk kell a világelitet jelenteni. Ennél nem lehet kisebb a célunk.” Szervezésben ez egy pillanatig sem lehet kérdés (a saalbachi „1 hegy, 1 cél, 11 verseny” mottójú vb-t majd akkor lehet felülmúlni, ha újra Ausztria lesz a házigazda), eredményekben egyelőre igen. Ott vissza kell szerezni Svájctól az első helyet. A helvétek az előző három évadban rendre legalább 1500 pontos előnnyel nyerték meg a Nemzetek Kupáját (az összes alpesi vk-verseny pontja alapján felállított rangsor), most is vezetnek, igaz, mindössze 66 pontos előnnyel. A sztárok jelenleg inkább svájciak és amerikaiak, de „masszában” már versenyképesek az osztrákok, a nőknél pedig Julia Scheib személyében óriás-műlesiklásban abszolút aranyesélyest is visznek magukkal az olimpiára. A férfiaknál a svájci Marco Odermatt és a norvég műlesiklók miatt inkább csak éremesélyeseik vannak, bár alpesi síben az osztrák arany bárhol, bármikor körülbelül annyira meglepő, mint a Bayern München német bajnoki címe…

Ugyanakkor amiatt nagyon irigylem őket, hogy figurák és járulékos tevékenységek terén is nagyon figyelnek a sportág népszerűsítésére. A most már holland, de pályafutása érdemi részében osztrák Marcel Hirscher („Figyelem, Marcel jön. Marcel jön! Osztrák arany!” – máig nehezen felejtem el a sírásba forduló osztrák kommentátori hangot a pjongcsangi olimpiáról), vagy a még a tetoválásai és családapai feladatai miatt is félórás felvezető műsort kapó Manuel Feller legalább akkora áldás ennek a sportágnak, mint a norvégból brazillá lett Lucas Pinheiro Braathen, az amerikai Mikaela Shiffrin, esetleg a saalbachi tarolásuk örömére atomrészegen véletlenszerűen használt nullásgéppel „egységfrizurát” rittyentő svájci gyorsszámos csapat. Ha máshonnan nem, a mostani új őrület, a darts óta tudjuk, a napjaink médiájában megfigyelhető csatazajban szükség van az eladható figurákra. Ugyanúgy, ahogyan az eladható termékekre is, hiszen ma már ott is síelnek, ahol a domborzati vagy éghajlati viszonyok nem teszik lehetővé a csúszkálást. Dubaitól Kairóig, Kínán át Hollandiáig megjelentek a sícsarnokok, a művi pályák vagy a szőnyegszerűen kigurítható síterepek is. Ha pedig ott van rajta a Made in Austria felirat, ne csodálkozzunk. Csak raktározzuk el, ez is a nagy kép része.

A NEMZETI SPORT MUNKATÁRSAINAK TOVÁBBI VÉLEMÉNYCIKKEIT ITT OLVASHATJA!