Több tiszteletet! – Bánki József publicisztikája

Nem igazán szeretem a szlogeneket, mert rossz időket idéznek, ám alábbit mindenképpen helyénvalónak tartom: fradistának lenni felelősség. Továbbá újságírónak is. Ez jutott eszembe, amikor a 444.hu posztjára feltett szövegben a szófiai rövid pályás gyorskorcsolya-világbajnokságon lökés miatt kizárt Liu Shaolin Sándor esetét így kommentálták: „Lökött a kínai vendégmunkás.” Súlyosan bántó fogalmazás, amelyben egy magyar anya és kínai apa gyermekeként Magyarországon született sportolót – nem mellékesen első téli olimpiai aranyérmünket szerző váltónk egyik tagját – sértette meg a tettes, aki nem más, mint a portál főszerkesztője. Magyarázatként azt fűzte hozzá, mindössze ironizált, szerinte a kifejezés abszurd, de semmiképpen sem sértő, a bejegyzést pedig később az ügyeletes szerkesztő változtatta meg a cikkhez érkező hozzászólások miatt, akiket ő trolloknak, azaz internetes provokátoroknak tart. Ennél a pontnál a néhai angol miniszterelnök, Sir Winston Churchill egyik ismert kijelentése ugrott be: „Sose bízz olyan emberben, aki egyetlen rossz tulajdonságot sem hozhat fel mentségére.”

Engem nem érdekel, mit gondol a gúnyolódó ember a kommentekről, a Ferencvárosi Torna Club hivatalos magazinja, a Zöld és fehér főszerkesztőjeként, született fradistaként a sportolóinkat ért támadásra viszont mindenkor érzékeny vagyok. Legyen az legenda, idősebb, fiatalabb, több éve, esetleg néhány hónapja a klubhoz érkező sportemberünk, mi mögéjük állunk, ha támadják őket. Ne legyen kétség, a rövid pályás gyorskorcsolyázó(ka)t illető sértés a Fradi-szurkolók lelkéig hatolt. Azt pedig, hogy ezt a bejegyzést ironikusnak szánta az illető, nem igazán hiszem el. Tudjuk jól, az irónia a humor eszközeként is használható, amivel gyakran vissza lehet élni. A fogalmazás eleve kétértelmű, s a régi morális kifakadást citálhatom: én már csak a jóindulattól tudok meghatódni. Meg a másik korabeli, Királyhegyi Páltól idézendő mondást: „Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, mindenre képes”. Utóbbiból kaptunk most ízelítőt.

Nem tudom, hogy az FTC olimpiai bajnok versenyzőjét otromba módon megsértő írástudó mennyire mélyen ismeri a legnépszerűbb magyar klubot, mit tud a szellemiségről, az összetartozás érzéséről, ezért engedelmükkel – hogy ne kelljen az archívumban keresgélni, s a legfrissebb gondolatokat idézzem – idemásolok a Fradi hivatalos magazinjában rendszeresen publikáló közismert műsorvezető, főszerkesztő, Szombathy Pál írásából két bekezdést a hamarosan megjelenő számból.

„Katolikus klub asszimiláns német kispolgári háttérrel és gyökerekkel. Magyarország, a magyarság legnépszerűbb sportegyesülete. A Fradi – mindkettő. A Fradi lényege szerint befogadó, nyitott közeg, ám komoly jelentősége van közösségében a hazaszeretetnek, a magyar identitásnak is. A határon túli magyarok körében a Fradi nem más, mint ragaszkodás az anyaországhoz.

A Fradi megértéséhez közelebb visz az „örökzöldfehér” becenév etimológiája: Franzstadt, Franz, Fradl, Fradi – monarchiás osztrák, német gyökerek, amelyekből az egyik legmagyarabb tulajdonnév született, amely összeköt mindenféle rendű-rangú, politikai nézetű magyart itthon és világszerte. A Fradi tehát nem befelé forduló, zárt világ, mégis értékeihez, tradíciójához erősen ragaszkodó mentalitást sugároz.”

Pontosan tudom, sokan libabőrösek lesznek a fenti mondatoktól, mégis ez itt a lényeg, a Fradi nyitott klub, fajra, felekezetre való tekintet nélkül mindenkit saját gyermekének tart, a hatalmas népszerűség, a szenvedély és az elementáris erejű összetartozás pedig gyakran kisebbrendűségi érzést kelt az ellenfelekben, riválisokban.

Nem állítom, hogy Liu Shaolin Sándort, továbbá a Fradit és a jóérzésű embereket a kisebbrendűségi érzése miatt sértette meg az újságíró, aki a régebbi taktikai felállásban liberót játszana; hozzászólásokat nem olvasok, mivel nem szeretem az arctalan véleményeket, a felháborodás mértéke ugyanakkor jelzésértékű – a méltóság és a tisztelet nem jellemzi az illetőt. Gyerekként magam is olyan intelmet kaptam a Népligetben, hogy mindenkor tiszteljem az ellenfelet, méltóságában senkit se bántsak meg. Ehhez tartjuk magunkat évtizedek óta, ezért indít a klub folyamatosan akciókat a társadalmi szerepről, hiszen csak ismételhetjük: fradistának lenni felelősség.

Liuék őszintén, derűsen és büszkén képviselik Magyarországot, a durvaságot követően mégis maradt a Lökött cím, amellyel ismét csak hülyének nézték az embereket. Pedig a legendás öttusázó, a zseniális sportember, Balczó András az ugyancsak zseni Varga Zoltán habitusáról írta: „Őszintének lenni annyi, mint megpihenni.” A jelek szerint az izgága főszerkesztő képtelen megpihenni, arról nem is beszélve, hogy liberális embertől eleve elvárható az elfogadás, mások tisztelete, feltéve, hogy valóban ezen értékek alapján él, és nem küldetést teljesít. A Ferencvárosnál ugyanis gazdagon van példa provokátorokra, zsigeri gyűlölködőkre. Mint például az a gyalázatos időket idéző, náci rigmusokat üvöltő, szurkolói körökben közismert fazon, aki később az Üllői utat is elkerülte, nemhogy a stadiont. Talán megbízói tanácsára tette, miként a hatvanas-hetvenes években a B-közép kétrudas transzparenst magasba tartó vezetője – Bakos fedőnéven – naponta csókolgatta, méltatta az Üllői úti székházban a Fradi aktuális sztárjait, esténként meg jelentéseket írt róluk – elsősorban Albert Flóriánról, de magánszorgalomból Varga Zoliról is. Ekkor éppenséggel a feledhetetlen székely író, Tamási Áron klasszikusa ugrott be nekem: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.”

Meg fradistának is – ezt én teszem hozzá. S ha már itt tartunk, amíg élek nem feledem, amikor Farkaslakán találkoztunk Tamási legfiatalabb húgával, az akkor 92 éves Erzsike nénivel, aki a kérdésre, megtanult-e románul, csupán ennyit felelt: még nem…

Érzékeny vagyok arra is, amikor az erdélyi magyarokat románnak, a bácskaiakat szerbnek, a kárpátaljaiakat ukránnak, a felvidékieket tótnak nevezik néhányan; mondhatnánk erre, hogy a soros bunkóság, ám sajnos több ennél: zsigeri utálat. Lelki szegényekkel nem lehet mit tenni, a mi köreinkben sokunknak fontos a haza és a Ferencváros, általában azt nézzük, mi köt össze bennünket és nem azt, ami szétválaszt. Sajnos sokan vannak olyanok, akik a nemzet szó hallatán hidegrázást kapnak. Nos, ezek az emberek a Ferencváros nevének kiejtésekor is reszketnek a dühtől. Főként, mert a kettőt össze lehet és össze is kell kapcsolni. Kádár Jánosék – ők szintén nem szerették a zöld-fehér színkombinációt – annak idején kijelentették, a Ferencvárost nem szabad megszüntetni, mindössze középszerűvé kell tenni. Nem sikerült a terv, mert nagyszerű emberek, kitűnő sportolók és több százezres, hűséges szurkolótábor állt a klub mögött. Ez a tábor most Liuék mögött sorakozik fel. Mert ennek is hagyománya van a Fradinál, egyek vagyunk, és együtt vagyunk sikeresek.

Nyilván nem csak a fradisták vélik úgy, Liuék maximálisan megérdemlik a szeretetet és megbecsülést. Az ellenük intézett ízléstelenség kapcsán Ferenc pápa korábbi felvetése jutott eszembe: „Nem az a kérdés ki bűnös közülünk, hanem hogy ki romlott.”

Egyébként pedig már korábban nagyon egyszerűen meg lehetett volna oldani ezt a problémát, csak annyit kellett volna mondani azonnal, nem megvárva, amíg a klub és a Fradi legendái, bajnokai fel nem háborodnak: bocs, srácok, ez nem volt szerencsés. Ami aztán a hét közepén nagy nehezen megjelent, de bár ne így jelent volna meg, mivel a szerző bocsánatkérése érzéketlen, stílustalan – oly módon tette, ahogyan az ominózus mondatát megírta.

Időtlen idők óta valljuk, kérjük: a Fradit nem kell szeretni, tisztelni azonban igen. Miként a sportolóit is. Talán nem olyan nagy kérés ez, ugye?