Nemzetisport.hu 2012.06.10 10:30 Frissítve: 2015.03.30 02:56

Az első igazi portugál labdarúgó világsztár

Korunk egyik kiemelkedő futballvarázslója Cristiano Ronaldo, és még jól emlékszünk az utóbbi húsz év másik nagy kedvencére, Luís Figóra is. Előbbit ma már vélhetően a többség jobbnak tartja, trófeából viszont (egyelőre) kevesebbet nyert az „aranygeneráció" leghíresebb tagjánál, aki válogatott mezben a közösen elért vb-4. hely (2006) mellett az Eb-ken is volt elődöntős (2000), valamint finalista (2004), hogy az U20-as világbajnoki címéről már ne is beszéljünk.

 

Cristiano Ronaldo és Eusébio – a nagy portugál futballhármas kétharmada

 

Az első igazi portugál világklasszisnak viszont egy idén 70 éves „öregúr" számít, akinek az említettekhez hasonlóan egy aranylabda jutott, ezüstből kettő is („Cének" eddig három), aranycipőből szintén kettő (mint CR7-nek), ám BEK-döntőt négyet vívott, noha klubjával ő sem ülhetett fel egynél többször Európa trónjára. A fehér apától és mozambiki anyától Afrikában született, egykor Fekete Gyémántnak és Fekete Párducnak, sőt Királynak becézett Eusébio egy vb-3. hellyel is túlszárnyalta remek utódait – a minden idők legjobb labdarúgói közé sorolt sztár a hazájában élő legenda, akinek máris szobra van, akiről utcát neveztek el. Az 1966-os világbajnokság gólkirályával a World Soccer című szaklap a kettővel ezelőtti kontinenstorna alkalmából készített hosszabb interjút – múltról és jelenről is.

– Ön szerint mit várhatunk az Euro 2004-től?
– Portugália eddig nem vállalkozott nagy torna rendezésére, de úgy érzem, ez most minden idők legjobb Európa-bajnoksága lehet – reménykedett a rajt előtt Eusébio a 2004. június 10-én készülő NS hasábjain is. – A szervezés nagyszerűnek tűnik, a hangulat fantasztikus lesz, a huligánokat keményen kordában fogják tartani, és nagyon szigorú terrorellenes intézkedésekre számíthatunk. A portugál emberek híresek a vendégszeretetükről, jó a konyhánk, szóval biztos vagyok benne, minden látogató elégedetten fog távozni, és alig várja majd, hogy visszatérhessen, függetlenül attól, hogy országa válogatottja hogyan szerepelt.

– Ha már itt tartunk, milyen esélye van Portugáliának?
– Az első mérkőzés mindig a legfontosabb, majdnem mintha döntő lenne. Aki megnyeri, az előtt nyitva áll a nyolc közé vezető kapu. Ha ez sikerül, a csillagos ég a határ. (Eusébio nagyon „beletrafált", de nem éppen úgy, ahogy ő gondolta: a teljesen esélytelennek hitt görögök a nyitó meccsen meglepték az egykori klasszis hazáját, s ebből lendületet véve egészen a döntőig masíroztak, ahol ismét megverték Portugáliát; utóbbi ország az idén sem remélhet sok jót, ha a németekre gondolunk és az iménti tételből indulunk ki... – a szerk.)

– Ha a portugál válogatott utazik, Ön is vele tart?
– Előfordul. Ilyenkor természetesen Figo vagy Rui Costa van a figyelem középpontjában, de azért engem is felismernek.

– Utódjának tekinti Luís Figót?
– Nem hasonlítanám össze kettőnket, a sajtó úgyis megteszi. Nekem is megvolt a saját stílusom, és Figónak is megvan az övé. Én szerettem egyenesen betörni a védelembe, ahogyan Ronaldo is a barcelonai korszakában. Vagy említhetem Ruud Gullitot, ő talán még jobban hasonlított rám.

– És szellemi értelemben tekinthető Figo az örökösének?
– Abban az értelemben igen, hogy most ő „a" világklasszis portugál labdarúgó. Az egész világon ismerik, aminek nagy szerepe volt abban, hogy a Real Madridhoz kerülhetett. Ráadásul személyes találkozáskor mindenkivel barátságos és természetes, nincsenek allűrjei.

Eusébio legenda lett a hazájában

– Mit gondol az Eb-n részt vevő többi nagy névről? Gondolok itt Beckhamre, Zidane-ra, Raúlra, Del Pieróra, Ballackra, Van Nistelrooyra és Nedvedre.
– Beckham igazi sztár, de a médiajelenléte semmit sem von le a futballtudásából. Pompás átadások, hatalmas munkabírás, csodálatos szabadrúgások. Zidane egyszerűen fantasztikus, ha az ő lábán van a labda, az költészet. Raúl a legjobb spanyol játékos, igazságtalan, hogy még nem kapta meg az Aranylabdát. Roppant intelligens, sohasem hagynám ki a csapatomból. Del Piero kétségkívül tehetséges, de a formája gyakran ingadozik. Ballack egy új generációt képvisel, amely kombinálja a technikai adottságokat és az erőt. Van Nistelrooy egyike a legnagyobbaknak, tökéletes középcsatár. Nedved igazi vezéregyéniség, jó értelemben vett csillag.

– Mit jelent Önnek egykori klubja, a Benfica százéves születésnapja?
– Rengeteget. Életem kétharmada, negyvennégy év kapcsolódik a Benficához, ami mellesleg a klub történetének majdnem a fele. Büszke vagyok rá, hogy tagja lehetek ennek a családnak, és remélem, hamarosan visszatérnek a régi sikerek. Az elmúlt években a szurkolók nem kapták meg, amihez hozzászoktak, sajnos még a centenáriumi esztendőben sem nyertük meg a bajnokságot vagy az UEFA- kupát.

– Melyik volt a legszebb élménye a lisszaboniakkal?
– Olyan gyorsan kerültem be a profifutballba, hogy fel sem fogtam, mi történik velem. Mozambikból 1960. december 17-én érkeztem Portugáliába, és hamarosan a Benfica első csapatában találtam magam. Úgy jöttek az élmények, mint a forgószél: bajnokik, európai kupameccsek, hét gólkirályi cím – közülük öt zsinórban –, és végül az Aranylabda 1965-ben. Azt hiszem, ez volt a legjobb év, hiszen korábban meg sem fordult a fejemben, hogy valaha én lehetek a kontinens legjobbja. Aztán jött a válogatott első vébéje, amelyen nagyszerűen ment nekünk, én pedig gólkirály lettem.

– Ki volt a legjobb edző, akivel valaha dolgozott?
– Guttmann Béla. Rengeteget tudott erről a játékról. Az első edzéseink során nem éreztem jól magam a decemberi hidegben, több melegítőt is magamra vettem, de ő így is észrevette rajtam, amit kellett. Azonnal szólt az akkori elnöknek, Gastao Silvának, hogy sürgősen üssék nyélbe a szerződtetésemet.

– Melyik volt a legszebb találata?
– Először is szögezzük le, csúnya gól nincs, de a legszebbet csakugyan ki lehet választani. A svájci La Chaux-de-Fonds ellen játszottunk a BEK második fordulójában, kicseleztem három védőt, a negyediken átemeltem a labdát, és mielőtt leesett volna, a hálóba vágtam. Visszafutva meghallottam, hogy a kapus a hátam mögött a nevemet mondja. Azt hittem, meg akar ütni, de csak gratulált.

EUSÉBIO DA SILVA FERREIRA 
Született: 1942. január 25., Lourenco Marques (Mozambik)
Állampolgársága: portugál
Posztja: csatár
Válogatottként: 64/41 meccs/gól
Klubjai: SC Lourenco Marques (1957–1960), Benfica (1960–1975), Boston Minutemen (1975), Monterrey (1975–1976), Toronto Metros Croatia (1976), Beira-Mar (1976–1977), Las Vegas Quicksilvers (1977), Uniao Tomar (1977–1978), New Jerseys Americans (1978–1979)
Legnagyobb sikerei: vb-bronzérmes (1966), BEK-győztes (1962), BEK-2. (1963, 1965, 1968), 11x portugál bajnok (1961, 1963, 1964, 1965, 1967, 1968, 1969, 1971, 1972, 1973 1975), 5x Portugál Kupa-győztes (1962, 1964, 1969, 1970, 1972), NASL-bajnok (1976), vb-gólkirály (1966), 7x portugál gólkirály (1964, 1965, 1966, 1967, 1968, 1970, 1973), 2x aranycipős (1968, 1973), aranylabdás (1965), ezüstlabdás (1962, 1966)

– És melyik volt a legemlékezetesebb tizenegyes, amit elvégzett?
– Kétségkívül az, amelyet a szovjeteknek lőttem az 1966-os vébé bronzmérkőzésén. Jasin nem vetődött el előre, kivárt az utolsó pillanatig. Szerencsére erősen lőttem meg a labdát, így, noha ujjheggyel elérte, nem tudta kiütni. Odamentem hozzá, és megöleltem. Nagyon tiszteltem Jasint, igazi sportember volt.

– Hogy érez az önnek emelt szoborral kapcsolatban?
– Az efféle elismerések normális esetben az ember halála után érkeznek, de nem bánom, hogy még élek. Utcát is neveztek már el rólam, sőt egy ideje a nemzeti légitársaság egyik gépe is az én nevemet viseli. Alig hiszem el, elvégre sohasem gondoltam volna, hogy ilyen történik velem. Ki hallott már olyat, hogy repülőgépet nevezzenek el egy futballistáról! A szeretet hasonló jelei nagyon megérintenek, azt éreztetik velem, hogy volt értelme a karrieremnek. Bízom benne, hogy a személyiségem is hozzájárult ahhoz, hogy az emberek így viszonyulnak hozzám. A pályán is tiszteltem minden vetélytársam, sohasem tartottam magam többre náluk.

– Melyek voltak pályafutása hullámvölgyei?
– A vereségek mindig nagyon letörtek. Azt mondhatom, még most sem vagyok túl az angoloktól az 1966-os világbajnokság elődöntőjében elszenvedett vereségen. Ahányszor visszagondolok arra az összecsapásra, így, negyven év távlatából is fáj a szívem. Szintén nehezen emésztettem meg, hogy a Benficával olyan BEK-döntőket veszítettünk el, amelyeket meg kellett volna nyernünk – a Milan és az Inter ellen, 1963-ban és 1965-ben. Ugyancsak hatalmas csalódás volt az 1988-as, PSV elleni finálé, amikor már másodedző voltam.

– A sorozatos műtétjei szinte „legendássá" váltak. Előfordult, hogy nem teljesen egészségesen futballozott?
– Elég gyakran, és sohasem akaratom ellenére, mert imádtam játszani. Talán ezért emlékeznek rám olyan szívesen az emberek. Ettől függetlenül a sérüléseim kínszenvedést jelentettek. A hatvanas években a bírók még nem védték úgy a csatárokat, mint manapság. A negyedik operációm előtt már imádkoztam, hogy legyen vége a szenvedésnek, de még sok volt hátra. Persze az én hibám is volt.

– És a nagy visszatérések?
– Egy ízben túrára indultam a Benficával Argentínába, tizennyolc nappal egy műtét után. Az volt a probléma, hogy az ilyen meccsekért a Benfica sokkal több pénzt kapott, ha játszottam, mint ha nem. Én pedig mindig az egyesület érdekeit tartottam szem előtt. Úgy gondoltam, ha pályán vagyok tizenöt-húsz percet, azt még kibírom. Sokat beszéltek arról az esetről, de az igazság az, hogy Antonio Rattin nem volt hibás, tulajdonképpen én rohantam bele. A térdünk összekoccant, és az enyém rögtön úgy bedagadt, hogy indulhattam vissza Lisszabonba, egyenesen a kés alá.

– Ismert egy híres, müncheni történet is...
– Feltételezem, a kettő kettes, Bayern elleni döntetlenre gondol. A találkozó délutánján beütöttem a bal nagylábujjam, hatalmas vérömleny keletkezett benne. Lépni is alig tudtam, úgy fájt. Az edzőnk, Jimmy Hagan megmondta, nem játszhatok. Amíg a többiek készülődtek, én csak ültem a kispadon, mire odajött hozzám egy magyar üzletember, az előző trénerünk, Guttmann Béla barátja. Azt mondta, nem helyes, hogy kihagyom a mérkőzést, hiszen a nézők azért jöttek el, hogy engem láthassanak. Beszélt az elnökünkkel, Fernando Nevessel és Hagannel is. Ezt látva megkérdeztem az orvosunkat, el tudja-e tüntetni a vérömlenyt. Azt felelte, megpróbálja, de így is fájni fog. Amikor kibicegtem, az üzletember elégedett volt, a közönség őrjöngött, a Bayern csillaga, Franz Beckanbauer pedig alaposan meglepődött, mivel magam mondtam neki, hogy a sérülésem miatt nem lépek pályára. Őrületes meccs volt, rögtön az elején befejeltem Jaime Graca keresztlabdáját, aztán szereztem még egy gólt. Húsz perc után cseréltek le, a publikum felállva tapsolt.


 EUSÉBIO, A (PORTUGÁL) KIRÁLY