BAKOS GÉZA 2010.11.05 09:02 Frissítve: 2012.02.27 02:41

Ancelottiban aranybányára lelt a csapata

Napjainkban José Mourinhót szokás edzőfejedelemnek tartani, de nem véletlen, hogy néhány évvel utána Carlo Ancelotti követte őt a szupergazdag és szuperigényes Chelsea kispadján. Az olasz szakember azonban nem valami „utánzat", sőt: már játékosként is nagyot alkotott, trénerként pedig előbb kezdte aratni a sikereket, mint a portugál. Máig összesen hat BEK-/BL-döntőben szerepelt, és négyet meg is nyert – a legutóbbi kettőt ifjúkori sikereinek színhelyén, a Milannál, ahová éppen kilenc éve tért vissza.

 

Carlo Ancelotti (Fotó: Action Images)

Az olasz bajnokság 2001–2002-es idényének 10. fordulójában a Torino vendégeként elszenvedett 1–0-s vereség után az AC Milan elnöksége rögtön „vészülést" tartott, amely során az a döntés született – elsősorban Adriano Galliani alelnök révén, de Silvio Berlusconi klub- és miniszterelnökkel egyetértésben –, hogy Fatih Terimet el kell küldeni. A határozatot tettek követték, és a Fiorentinától nyáron szerződtetett szakembernek másnap megköszönték az addigi munkáját.

A török mesternek nem csupán a legfrissebb kudarcot és általában a gyengébb eredményeket, hanem a lélektelen, nem kellően látványos játékot rótták fel Milánóban. Ez utóbbi azért furcsa kissé, mert előzőleg Firenzében rendkívül népszerű volt csapatának támadó felfogása miatt.

A liláknál csak azért nem töltötte ki az egész (első, és egyetlen) szezonját, mert összetűzésbe került a klub első emberével, mivel az nem a reményei szerinti mértékben kívánt erősítésekre költeni, mire ő közölte, hogy akkor a nyáron majd távozik – ez után viszont a korábban remekül rajtoló együttes teljesítménye is visszaesett. A kupadöntőt azért még együtt érték el.

Terim nem véletlenül került egy régebben periférikus országból a futballvilág egyik fő központjába: ő juttatta ki először a török válogatottat Eb-re, ahol nem is vallott szégyent (1996), majd a Galatasarayjal négy szezon alatt négyszer lett bajnok, az utolsó két évben már kupagyőztes is, mi több, a búcsúesztendőben mindezek mellé UEFA-kupát is nyert!

Itáliában ugye a második állomása volt a Milan, amellyel a számára végzetes fiaskó előtt még harmadik volt alakulatával a tabellán, azonos pontszámmal a Roma, Inter duóval, amely csapat pedig addigra elhúzott tőlük, nem igazán keltett riadalmat a nagyokban (a Chievóról beszélünk – a veronaiak végül kifulladva ötödikek lettek).

Egyszóval addig nem égett a ház – pláne, hogy az UEFA-kupában a BATE Boriszov, CSZKA Szófia kettőst hibátlan mérleggel, 9–0-s gólkülönbséggel takarították el az útból –, viszont a torinói bukás visszavetette a lombardokat az ötödik pozícióba.

Ekkor történt meg a váltás, és hogy Terim azért valóban jó edző, abból is újra kiderült később, ahogy a török válogatott a 2008-as Európa-bajnokságon a csehek és a horvátok elleni fantasztikus hajrábeli talpra állásával az elődöntőig jutott. 2001. november 5-e azonban nem az ő napja volt, hanem a helyére felkért Carlo Ancelottié, aki 2004. június 30-áig írt alá.

A Parma ezen a ponton kénytelen volt lemondani egyes számú jelöltjéről, és életbe léptetni a kettes számú változatot, amelynek értelmében ott Daniel Passarella ült le a kispadra. Az egyletet a kezében tartó Tanzi család tagjainak állítólag egyébként sem tetszett, hogy „Carlettónak" személyi feltételei voltak...

„Az az elvünk, hogy a Milannal igazi milanosok dolgozzanak" – indokolta közben a választást a csábítóbbnak bizonyuló másik egylet részéről Galliani, míg az új mester így nyilatkozott másnap: „Elnézést kérek a Parmától, amellyel napok óta tárgyaltam, de a Milan hívására nem tudtam nemet mondani."

Az alelnök szerint amúgy az elbocsátott török tréner „jól fogadta" a szakítás hírét, ám ennek ellentmondtak az elzavart szakvezető isztambuli szavai: „Nem lepődtem meg, mert éreztem, hogy nem bíznak bennem és hogy előbb-utóbb elküldenek. Mégis úgy gondolom, hogy a Milan semmibe vette a szakmai etikát, ráadásul az eltávolításom módja sem volt túlságosan elegáns."

A piros-feketék már aktív korában legendás veterán védője, Paolo Maldini a maga módján kiállt az „előd" mellett, de az „utód" érkezése kapcsán is kifejtette az érzéseit: „Ez nemcsak Fatih Terim kudarca volt, hanem valamennyiünké, nemcsak ő hibázott, hanem mi mindannyian. Ugyanakkor hatalmas örömmel köszöntjük Carlót, akivel annak idején még együtt játszottam, és aki már akkor is úgy irányította belülről a csapatot, mint egy szakvezető. Most már csak három feladatunk maradt: nyerni, nyerni és nyerni!"

Mielőtt rátérnénk, mire is mentek együtt mester és tanítványai, pillantsunk vissza, hogyan és merre vezetett az útja idáig Ancelottinak. Emilia tartományban született, és a környék első számú egyletében, a Parmában kezdte a karrierjét. Ismertté azonban a Románál töltött nyolc esztendeje alatt vált, hiszen egyszer (1983-ban) bajnokságot, négyszer pedig kupát nyert a „farkasok" színeiben, sőt 1984-ben a BEK-döntőig jutottak (ott a végén a Liverpool jobban lőtte a tizenegyeseket).

A középpályás 1987-ben igazolt a Milanhoz, pont a legjobbkor: akkor indult az együttes fénykora. A következő években olyan sztárok fémjelezték a csapatot, mint a Tassotti, Baresi, Costacurta, Maldini védelem, Donadoni, Rijkaard és Gullit egy sorral előrébb, valamint az utóbbi kettőhöz hasonlóan holland Eb-aranyérmes csatár, Van Basten. Ancelotti öt esztendő alatt két-két olasz bajnokságot, BEK-et (1989, 1990), európai Szuperkupát és Toyota Világkupát nyert.

A legszebb momentuma talán az volt, amikor az 1989-es kontinentális elődöntőben a Milan 5–0-ra legázolta a Real Madridot, és az egyik gólt saját maga szerezte egy életerős lövéssel, miután átkígyózott két spanyol hátvéd között.

Természetesen a válogatottban is alapembernek számított, de nagy balszerencséje, hogy lemaradt az 1982-es világbajnoki címről. Esélye volt, hogy Enzo Bearzot meghívja a vb-re, de egy súlyos térdsérülés hónapokra ledöntötte a lábáról. Később megjárta az 1986-os és a hazai rendezésű 1990-es tornát, utóbbin bronzérmet szerezve (összesen 26 pályára lépése során az egyetlen gólját épp az első alkalommal, 1981-ben Hollandiának lőtte).

Edzőként az első érdemi feladatát szülőföldjén, a Reggianánál kapta, amelyet az 1995–1996-os idényben egyből fel is juttatott a Serie A-ba. Az élvonalbeli szereplést azonban nem várta meg, pontosabban máshol gyürkőzött neki: átköltözött a közeli Parmába, ahol a Buffonnal és Cannavaróval felálló gárda élén mindjárt az első idényben második lett, ami BL-részvételt ért. Még egy szezon erejéig maradt (ötödik hely), majd egy újabb nagy lépcsőfok felfelé: a Juventus. A torinóiakkal indulásként megnyerte az 1999-es Intertotó-kupát, de több trófeát nem foghatott, „csak" két bajnoki második helyezésnek örülhetett (ha tudott).

Most érkeztünk el oda, hogy jókor jött számára a Milan hívása, így nem ment vissza Parmába. Az első évadjában az UEFA-kupa elődöntőjéig vezette az együttest (a Dortmund ellen buktak el végül), majd Berlusconi kemény kritikáinak kereszttüzében („túl védekező a taktika") az új szezon folyamán kissé kreatívabbra formálta a rá bízott társaságot.

Didát megtette első számú kapusnak, de ami fontosabb, a támadóként feltűnő fiatal Pirlóból védekezőbb felfogású játékmestert faragott, akinek (a még Terim által Firenzéből hozott) Rui Costa mögött talált helyet. Elöl pedig a török előd egy másik jó vétele, Pippo Inzaghi leste a gólszerzési alkalmakat, párban a később aranylabdáig jutó Sevcsenkóval.

A többi mér történelem. Ebben az első teljes idényében megnyerték az Olasz Kupát, és – a Juventus elleni szétlövés után, hála az élete napját kifogó brazil kapusnak – a BL-t is. Egy évvel később begyűjtötték a scudettót, amit 2005-ben nem sikerült megismételni, mert ugyanúgy másodikak lettek, mint a BL-ben: ekkor bukták el a Liverpool ellen a (számukra) hírhedt isztambuli finálét. Két esztendővel később azonban Athénban visszavágtak a „vörösöknek", sőt az európai Szuperkupát is hazavitték (2003 után megint), megtoldva a klubvilágbajnoki címmel.

Nehéz lenne ezt felülmúlni: öt év alatt három döntő a csúcssorozatban, s abból kettő után ők ünnepelhettek. Ancelotti így hatra növelte a fináléi számát, s ezen belül játékosként és edzőként is duplázott a Milannal. Ezáltal pedig tagja annak a hatfős elit társaságnak, amely képes volt mindkét minőségében felérni a földrész labdarúgóéletének csúcsára! 

Ha még lehet innen is magasabbra törni, akkor az egy Chelsea-szintű kihívásnak való megfelelés. Tavaly májusban nevezték ki a londoni „kékek" élére, három idényre kilencmillió fontért, amivel ő lett a világ legjobban kereső edzője. De nem is könnyű az az állás: 21 hónapon belül ötödikként ülhetett le a forró kispadra Mourinho, Grant, Scolari és az eleve csak ideiglenes beugró Hiddink után (egyszersmind továbbvitte az olasz vonalat, hiszen e gárdát a megelőző bő tíz évben már Vialli és Ranieri is dirigálta).

Ám cseppet sem ijedt meg. Az első idényében történelmi duplát ért el Abramovics szeme-fénye csapatával: bajnokság és kupaelsőség egyszerre – Wenger után ő lett a második nem brit tréner, akinek ez sikerült. Mi több, a Manchester Unitedet nem akárhogy sikerült egyetlen ponttal felülmúlni: a 103 szerzett gól ligarekordnak számított!

Mindez még azt is feledtette (egy időre...), hogy a BL nyolcaddöntőjében éppen az Interbe szaladtak bele, amellyel Mourinho bizonyította, hogy egy fokkal (talán) előrébb jár szakmai tudásban. És mivel a milánóiak végül annyi év várakozást követően győzni tudtak a legrangosabb kupában, ez még a tőlük való vereséget is felértékelte. Jelenleg pedig a Chelsea vezet a Premier League-ben, azaz szépnek tűnik a jövő.

Ancelottitól megjelent már olyan nyilatkozat is, amely szerint egy szép napon majd visszatérne Itáliába, ahol a Romát gardírozná szívesen, meg olyan, hogy előbb-utóbb leülne az squadra azzurra kispadjára. Idén, amikor övé(k) lett az FA-kupa, azt mondta (örömében nyilván), hogy még legalább tíz évig maradna a Chelsea élén, és egyszer valamikor az angol válogatottat is a kezeibe venné. Sok nagyszerű, ambiciózus terv, mindegyik biztosan nem fog megvalósulni. Ám egyik-másik könnyen összejöhet – lehet találgatni, hogy melyik csapat lesz az a szerencsés, amelyet az olasz sztártréner nagy győzelmekre vezet majd.

 

 

1951-ben e napon ért véget a Budapesten megrendezett nemzetközi kosárlabdatorna, melyet a férfiaknál és a nőknél is veretlenül nyert meg a házigazda magyar válogatott. A záró fordulóban az urak az addig szintén két győzelemmel álló Csehszlovákiát győzték le 76:58-ra egy igen jó színvonalú mérkőzésen; a korábban Romániát és Lengyelországot is felülmúló gárdából – amely négy évvel később a szintén fővárosunkban sorra kerülő Eb-n aranyérmes lett – ezúttal elsősorban a húsz pont fölött termelő Papp Péter és Bogár Pál tűnt ki, de Greminger János, Bánhegyi László és Mezőfi Tibor is remekelt. A nőknél a románokat előzőleg egyaránt elverő két együttes találkozóján a mieink 66:51-re diadalmaskodtak a lengyelek felett – úgy, hogy a sajtó szerint várakozás alatt szerepeltek (főleg a védekezés hagyott maga után sok kívánnivalót, de sok volt a labdaeladás meg a pontatlan dobás is), és csupán jobb erőnlétüknek, valamint nagyobb tapasztalatuknak köszönhették a sikert.

1961-ben e napon Újvidéken jugoszláv–magyar ökölvívó-csapattalálkozót rendeztek. A hatalmas érdeklődés mellett, zsúfolásig megtöltött csarnokban sorra kerülő mérkőzésen történt meg először, hogy déli szomszédaink legjobbjai legyőzték a mieinket – 12:8 lett oda. Váltósúlyban Kálmán János az első két menetben jobb volt Zsmaknál, ám a harmadikban valamivel gyengébbnek bizonyult, és ez a bíróknál meglepetésre többet nyomott a latban – ha ez a meccs reális eredménnyel ér véget, döntetlennel záródik a két válogatott összecsapása. Nagyon reklamálni azonban nem volt érdemes, mert ugyan az ötödik párharctól kezdve végig vezető jugók sokszor szabálytalanul küzdöttek a többnyire alacsony színvonalú csaták során, a magyarok viszont rendre visszaestek a harmadik menetre – erőnlétben alatta maradtak a házigazdáknak. Sőt a tudósítás szerint idegi állapotuk sem volt megfelelő... Pici vigasz, hogy együttesünk egyik legszebb pályát befutó tagja, a később két Eb-aranyat, illetve olimpiai ezüstöt is begyűjtő könnyűsúlyú Kajdi János – bár csak keserves kínlódással, de – pontozásos győzelmet aratott a rohamozó Jelasic felett...