Lampardé lett a Premier League-rekord
A Newcastle elleni találkozón 2005. november 19-én sorozatban a 159. mérkőzésén lépett pályára a Premier League-ben Frank Lampard. A tabellát fölényesen vezető Chelsea simán, 3–0-ra megverte az Alan Shearer, Michael Owen ékpárt a kezdőjéből kihagyó „szarkákat", miközben a megelőző évad legjobb játékosa beállította David James kapus vonatkozó abszolút ligarekordját.
| Minden ligának megvannak a maga Lampardjai, azaz a legelnyűhetetlenebb mezőnyjátékosai – az alábbiakban azokat tekintjük át, akik az öt legnagyobb európai bajnokságban a legtöbbször szerepeltek egyhuzamban a Chelsea sztárjának csúcsbeállításáig (a Kicker összeállítása 2005 végén készült). Ünnepeltünk, Lampard hátul kullogott a 159 fellépésével (de utóbb a 164-gyel is). Tovább jutott nála a franciák „sztahanovistája": az 1984-ben Európa-bajnoki címet szerző szabadrúgás-specialista, Jean-Francois Domergue 1981 áprilisa és 1986 februárja között – a Lille és a Toulouse színeiben – megszakítás nélkül 188-szor lépett pályára. José Antonio Larranaga, a Real Sociedad baszk játékosa 1986 és 1992 között ennél is többször, 202 meccsen szerepelt sorozatban. Listánk második helyén Olaszország rekordere, Alfredo Foni (1935. június–1948. január) áll, ő 229 találkozót vívott meg szünet nélkül a Juventusban – a szünet persze a világháborúra nem vonatkozott sajnos, így a világ- (1938) és olimpiai (1936) bajnok torinói védőnek a többiekhez képest is rendkívül hosszú ideig kellett formában (és a csapatban) maradnia. Egyvégtében 258 bajnoki összecsapás a német Heinz Simmet mérlege: a kölni középpályást – aki egyszer sem játszhatott a Nationalelfben – az 1969–1970-es szezon 32. fordulójától az 1977–1978-as bajnokság 17. játéknapjáig egyszerűen nem lehetett „levakarni" a pályáról! |
A rákövetkező héttől pedig már egyedül állt az örökrangsor élén. A modern, „gladiátoroktól" és meccsektől hemzsegő futball világában ez szinte elképzelhetetlenül hosszú széria, csak keveseknek jön össze...
Négy esztendővel korábban, szeptember 30-án aligha kapta fel a fejét a többség a Fulham–Chelsea összecsapás 1–1-es végeredményére, arra pedig még kevésbé, hogy a „kékektől" hiányzott Lampard. Az évtized közepén viszont már mindkét tény önmagában is minimum felhördülést váltott volna ki, egyrészt a Chelsea elképesztő megizmosodása, másrészt a középpályást övező mítosz miatt.
A Fulham elleni bajnoki óta legalább két teljes „sorcserén" átesett addigra a londoni alakulat, Lampard azonban mindig, mindenkinél megtartotta a helyét. 2001-ben még kinevették Claudio Ranierit, midőn 11 millió fontot fizetett a West Ham Unitednek a családi gyökerei révén erre a sportágra predesztinált labdarúgóért (a papa, Frank senior a WHU egyik legendája a maga 546 bajnokijával, a nagybácsi, Harry Redknapp ismert élvonalbeli menedzser, egy ideje a Tottenhamnél, az unokatestvér, Jamie Redknapp pedig az angol válogatottságig vitte), később ellenben már semmi pénzért sem engedték volna el a Stamford Bridge-ről.
Költözése óta a fejlődése tisztán kivehető volt: amikor az átigazolásakor kerületet váltott, még csak hébe-hóba játszott a „háromoroszlánosoknál", utóbb a válogatott oszlopa lett; a Premiershipben szezonról szezonra több gólt szerzett, és a csúcsdöntés évadjában is megmaradt ez a monotónia (az addig az ötös, hatos, tízes és tizenhármas számot tartalmazó sor megtartotta emelkedő tendenciáját, hiszen 12 meccs után már tíz gólnál járt, s végül 16-tal zárt); az Év játékosa-választáson 2004-ben még „csak" második volt Thierry Henry mögött, ám 2005-ben – Gianfranco Zola 1997-es elsősége után második Chelsea-futballistaként – már ő diadalmaskodott.
Akkori edzője, José Mourinho szerint teljes joggal, és szerinte ismét bebizonyosodott, igazán az angol szakírók értenek a futballhoz. „Úgy látszik, csak az angol nép értékeli a tudását – jelentette ki a portugál szakember. – Ma ő a Premiership legjobb játékosa. Arról viszont fogalmam sincs, hétvégenként mit csinálnak azok a nagy tudásúak, akik odaítélik a nemzetközi díjakat. Lampard most a világ legjobbja. Minden meccsünkön játszott, néhányan meg havonta egyszer léptek pályára. Vagy még rosszabb: akik egyik szombaton elnyerik a mezőny legjobbja címet, legközelebb meg labdához sem érnek. Közben Frank minden találkozón a csúcson van.″
Mourinho kimondva-kimondatlanul többek között a France Football tudósítóira gondolt, hiszen bár esélyes volt, Frank Lampard hat évvel ezelőtt sem kapta meg az Aranylabdát, amely – egyébként nem érdemtelenül, sőt! – végül Ronaldinho vitrinjébe került. (A londoni játékos, mint utóbb kiderült, „Ezüstlabdával" vigasztalódott, a másik remek szigetországi középpályást, a liverpooli Steven Gerrardot megelőzve, sőt a FIFA szavazásán is második lett a brazil cselgép mögött.)
A fiatalok körében viszont egyre inkább a Special One által várt helyet foglalta el, mivel akkoriban (már) nem David Beckham, hanem a Chelsea ikonja számított a 7–16 éves korosztály első számú sportolói eszményképének. A Spice Boynak még azt a békát is le kellett nyelnie, hogy válogatottbeli társa mellett a maratoni futásban jeleskedő Paula Radcliffe és a krikettező Andrew Flintoff is megelőzte a listán...
Ami mármost a nagy sorozatot illeti, még öt találkozón át tartott, Lampard így december 28-án 164-nél állapodott meg, és milyen érdekes, két és negyed évvel később pont az „előd", David James vette át tőle az első helyet: a kapus még 2004 januárjában került vissza a Premier League-be az előző nyáron onnan kieső West Hamből, és újabb nagy sorozatát rögtön meg is kezdte a Manchester Cityben. 2006-ban átment a Portsmouthhoz, és 2008 áprilisában aztán ott kellett újra meccset kihagynia – zsinórban 166 fellépést követően.
A jelenlegi csúcstartó mégsem ő, hanem egy kollégája, Brad Friedel, aki alig valamivel fiatalabb nála (azaz már szintén elmúlt 40...), és csupán fél évvel James után, 2004 augusztusában indította el a saját szériáját, még a Rovers színeiben. Jó néhány blackburni idény után azóta lehúzott három szezont az Aston Villában is, majd idén nyártól a Tottenham hálóját őrzi. És még mindig véd – megszakítás nélkül... Az amerikai jelenleg 285 mérkőzésnél tart.
Lampardot tehát kapuvédők előzték meg, vagyis látszik, mekkora fegyvertény mezőnyjátékosként is ennyi ideig folyamatosan kibírni a darálóban. Ráadásul egyéb érdemeiről akkor még nem is beszéltünk: háromszoros bajnok és FA-kupa-győztes, illetve két-két alkalommal nyerte meg társaival a Ligakupát és a Community Shieldet, de lőtt már gólt BL-döntőben is... (No meg szerepelt két vb-n és egy Eb-n.)
Noha az Aranylabdához már sosem került olyan közel, mint 2005-ben, a leghatékonyabb időszakát harminc fölött élte át: a 2009–2010-es PL-kiírásban 22 gólt szerzett és mellé 17 gólpasszt adott! Nem csoda, hogy ebből bajnoki elsőség és FA-kupa-címvédés lett, de például 2009-ben a nemzeti mezben megvívott tíz meccsén is hat találatot ért el.
Mindennél többet mond el a ma már 90-szeres válogatott klasszisról, hogy ő a Premier League történetének legjobb gólszerzője középpályásként (2004 óta mindig két számjeggyel zár), és a második legtöbb asszisztot jegyezte eddig a teljes mezőnyt tekintve. A Chelsea saját históriájában pedig már a harmadik legtöbbször volt eredményes minden sorozatot figyelembe véve.
Nem véletlen, hogy egy statisztikai alapú összesítés szerint Frank Lampard volt a kétezres évek első számú labdarúgója a szigetországi csúcsligában! És hogy nem (feltűnően) öregszik, mutatja: a minap épp az ő találatával verte meg Anglia a világ- és Európa-bajnok Spanyolországot...
