A társadalom, amely kiveti magából a győzteseket

Vágólapra másolva!
2016.11.04. 16:46
Juan Villoro népszerű mexikói író, akinek futballesszéket tartalmazó kötete magyarul is megjelent „Gólöröm” címmel. A könyvben olyan klasszisokról olvashatunk történeteket, mint Puskás Ferenc, Lionel Messi, Cristiano Ronaldo, Ronaldo, Ronaldinho vagy Diego Maradona, de Pep Guardiola és José Mourinho is terítékre kerül. A 60 éves szerző Magyarországon járt, a Nemzeti Sport Online a budapesti Cervantes Intézetben beszélgetett vele.

 

 

„LEHET, HOGY A DIADAL, A HÍRNÉV ÉS A DICSŐSÉG A MÚLTÉ, DE A SZENVEDÉLYÜNK VÁLTOZATLAN.”

– Egyértelmű, hogy az az író, aki a labdarúgásról ír könyvet, futballbolond kell, hogy legyen. Már gyerekkorában elkezdődött a vonzalma a sportág iránt?
– Ahogy a legtöbb szurkolónak – válaszolt Juan Villoro, majd a mexikói író latin-amerikai temperamentummal, hevesen gesztikulálva bele is kezdett a sztorizásba. – Az édesapám hordott mérkőzésről mérkőzésre, stadionról stadionra. A szüleim elváltak, ilyenkor ugyebár általában a szülők keresnek egy olyan tevékenységet maguknak, amit meg tudnak osztani a gyermekükkel. Édesapám úgy látta, hogy erre a futball lehet a legalkalmasabb.

IRODALMÁR, ÚJSÁGÍRÓ, TANÁR

Juan Villoro 1956. szeptember 24-én született Mexikóvárosban. Munkásságát újságíróként kezdte, kedvenc témái közé a sport mellett a zene, a film és az irodalom tartozott. A Nacional című újságnak tudósított az 1990-es, az 1998-as, a 2006-os és a 2010-es labdarúgó-világbajnokságról is. Irodalomtanárként is tevékenykedik, olyan neves egyetemeken adott már elő, mint a Yale vagy a Princeton. Első regénye 1991-ben jelent meg „El disparo de argón” címmel. 2004-ben adták ki az „El testigo” című alkotását, amely megkapta a spanyol nyelvű könyveknek járó egyik legnagyobb elismerést, a Premio Herralde-díjat.


– Úgy tűnik, jól döntött…
– Pedig édesapám nem is volt igazi futballrajongó, bár erre csak évekkel később jöttem rá. Nem volt meg benne az a szenvedély a labdarúgás iránt, ami bennem. Csupán azért jártunk meccsekre, hogy velem lehessen. Amikor ezzel szembesültem, nagyon meghatódtam.

– Mitől nem volt szenvedélyes a vonzalma, és az öné mitől az?
– Ha valaki szenvedélyesen szereti a futballt, akkor nemcsak érdekli, ami a pályán történik, hanem eggyé válik a klubbal, a játékosokkal, az érzelmi világát áthelyezi ebbe a térbe. Úgy érezzük, hogy egy csapat és annak minden játékosa értünk van, minket képvisel.

– De, ha jól sejtem, ez önmagában még nem elég ahhoz, hogy esszékötetet írjunk a labdarúgásról…

– Ahhoz természetesen érteni is kell hozzá. Nálam ez úgy alakult ki, hogy bár észre sem vettem, szép lassan gyűjtő vált belőlem. A fejemben archiváltam mindent: az adatokat, a statisztikákat, az eredményeket és memorizáltam a gólokat. Öntudatlan módon ha nem is szakértővé, de olyan emberré váltam, akinek szélesebb rálátása alakult ki a világfutballra.

„INKÁBB A HALÁL, MINT AZ EGYSZERŰSÉG”

– A jelek szerint a Barcelonára is, hiszen elég sokat ír a könyvében a katalán sztáralakulatról. Netán Barca-szurkoló?
– De még mennyire! Ismét édesapámhoz kell visszakanyarodnom, aki 1922-ben Barcelonában született. Más emigránshoz hasonlóan ő is magával hozta a szülővárosához fűződő szeretetét, a nosztalgiát. Az egyik első ajándék, amit kaptam tőle, egy FC Barcelona-kulcstartó volt. Akkoriban még nem nézhettük műholdas tévén a katalán együttes mérkőzéseit, de édesapám csodálattal mesélt arról, hogy mennyire fergeteges csapat a Barca. Egyetlen meccsüket sem láttam, mégis kialakult bennem a rajongás. Először 1962-ben, Mexikóban nézhettem meg őket egy nemzetközi tornán, amelyen egyébként a Ferencváros is szerepelt. Szép lassan meggyőződhettem arról, hogy tényleg a történelem egyik legnagyobb csapatáról beszélünk. Aztán, amit Guardiola időszakában alkottak, az utánozhatatlan.

– Azt a gárdát tartja az FC Barcelona történelmének legjobb csapatának?
– Ki merem jelenti, hogy nemcsak a Barca, de az egész futballtörténelem legkiválóbb alakulata volt. Négy év alatt tizenkilenc sorozatban tizennégy trófeát gyűjtött be. Már önmagában ez is elképesztő, de az, ahogyan ezeket a sikereket elérte, fenomenális. A négy év alatt huszonegy saját nevelésű játékos lépett pályára a csapatban. Már fiatalon ezt a futballfilozófiát táplálták a gyerekekbe, aminek fontos eleme, hogy a hatékonyság szépséggel is párosul. Ez a kettő azért nem mindig jár együtt a labdarúgásban.

„A LABDÁTÓL TÁVOL LEO MESSI OLYAN, MINTHA KLÓNJA LENNE A MINDANNYIUNK ÁLTAL ISMERT, ÖRÖKKÉ NYÜZSGŐ JÁTÉKOSNAK, DE ELEM NÉLKÜL”

– Ezeknek a sikereknek kulcsjátékosa volt Lionel Messi, akinek gyerekkoráról sokat ír a könyvében. Esetleg személyesen is ismeri az argentin zsenit?
– Messit szerintem a legintimebb körén, vagyis a családján és a barátain kívül valójában senki sem ismeri, hiszen visszahúzódó ember. Én olyanoktól szereztem róla az információkat, akik interjút készítettek vele vagy netán Rosarióban, a szülővárosában ismerték. Beszéltem a tanárával, az első edzőjével és a családtagjaival is. Ez tulajdonképpen kutató, oknyomozó munka volt. Másokon keresztül próbáltam megismerni azt az embert, akinek a pályán való ténykedése megmagyarázhatatlan. Talán még neki sincs kulcsa saját magához.

„NA DE MIT ÉR EGY SIKERTÖRTÉNET, HA NEM ÁLL MÖGÖTTE HÍRES SZERELEM?"

– Rengeteg klasszisról ír még a könyvében: említhetném Puskás Ferencet, mindkét Ronaldót, Ronaldinhót vagy Diego Maradonát. Közben egy külön fejezetet szentel a Barcelona védőjének, Gerard Piquének és feleségének, a világhírű énekesnőnek, Shakirának a kapcsolatáról. A róluk szóló hírek a tökéletes példái annak, hogy a hírfogyasztókat sokszor már a sportban is jobban érdeklik egy álompár körül zajló események, mint az, hogy Piqué hogyan teljesít a pályán. Mit gondol erről a huszonegyedik századi folyamatról?
– A show-biznisz társadalmában élünk, és természetes, hogy ez átragadt erre a sportágra is, hiszen a Föld nevű bolygón a legnagyobb show a futball. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a FIFA-nak gyakorlatilag nagyobb ereje van, mint az ENSZ-nek, amivel manapság a kutya sem törődik. Emellett itt van az elképesztő méretű információipar, amiben a fókusz egyre inkább arra terelődik, hogy egy ismert embernek ki a barátnője, milyen kocsit vezet, mit csinál a szabadidejében. Az egész társadalmunkra jellemző ez a banálissá tétel, így a földkerekség legnagyobb show-jára is.

„A MEXIKÓI SZURKOLÓ SZENVEDÉLYE NEM AZ EREDMÉNYBŐL, HANEM A FANTÁZIÁJÁBÓL FAKAD.”

– És ebben a show-ban különböző mentalitású országok vesznek részt. Saját hazájáról például azt mondja, hogy a mexikóiak jobban szeretnek veszíteni, mint nyerni. Minket, magyarokat úgy aposztrofál, mint akik félnek a sikertől. Meg lehet változtatni ezeket a mentalitásokat?
– A sportban az a csodálatos, hogy a személyiségünket át tudjuk alakítani működőképes stratégiává. Éppen ezért egyik ország nem utánozhatja a másikét és nem is helyettesítheti a sajátját. A siker kulcsát úgy tudjuk megtalálni, ha közben nem áruljuk el önmagunkat. Brazíliában van egy edző, aki militarizálta a csapatát, vagyis európai fegyelmet kényszerített a játékosokra. Lehetetlen küldetésre vállalkozott. A szambát nem lehet szabályok közé szorítani, mert kifordítanánk vele a saját lényegéből. Mexikóban is meg kellene találnunk a módját a sikernek úgy, hogy nem mondunk le magunkról. Az utánpótlásban ez már sikerült, hiszen kétszer voltunk világbajnokok.

A borító (Fotó: Nagy-Pál Tamás)
A borító (Fotó: Nagy-Pál Tamás)

„MAGYARORSZÁG A TRAGIKUMHOZ VALÓ SAJÁTOS ÉS IRONIKUS VISZONYULÁSÁVAL MÉLABÚS ELEGANCIÁT VITT A FUTBALLBA ÉS A KULTÚRÁBA.”

– És mi, magyarok? Miből gondolja, hogy félünk a győzelemtől?

– Nemcsak önökről gondolom ezt, hanem magunkról is. Néhány országban létezik ez a romantikus vágyódás a hősies vereség iránt. Jobb példát erre nem is lehetne felhozni az ’ötvennégyes világbajnokságnál, amikor a magyar válogatottnál nem volt jobb a földkerekségen. A döntőben papírforma győzelmet kellett volna aratnia a németek ellen… Ezekben az országokban tudat alatt vonzódnak a vereséghez. Mexikóban például társadalmilag sokkal elfogadhatóbb egy vereség. Ha valaki nyer, az elárulja a közösséget. Túlságosan kitűnik és eltávolodik tőle. Aki viszont kudarcot vall, az rögtön kollektív vigasztalást kap. A sikerrel eltávolodsz a veszteségre ítélt népedtől. A válogatottban például sokkal könnyebb a sorsdöntő büntetőt kihagyni, mint belőni, mert annak kevésbé súlyosak lesznek a következményei. A kollektivitás tehát előnyt élvez, ami közben féket szab az egyéni késztetéseknek.

– Ez az élet más területén is igaz? Ön például eltávolodott a népétől azzal, hogy sikeres író lett?
– Az irodalom Mexikóban messze nem olyan fontos terület, mint például a labdarúgás, ezért sokkal jobban tolerálják a sikereket. Kevesebbet olvasnak az emberek, így az írókkal nincs gondjuk. Vagyis nekem könnyebb megírnom egy sikeres könyvet, mint egy labdarúgónak belőni a tizenegyest a mérkőzés kilencvenedik percében…

(Az idézetek Juan Villoro „Gólöröm” című könyvéből származnak Kürthy Ádám András, M. Nagy Miklós, Nagy Klaudia, Pál Ferenc és Pávai Patak Márta fordításában.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik