Ilyen Barcelona-meccsen járni Real Madrid-drukkerként!

HA NEM AKARSZ LEMARADNI A KÖVETKEZŐ JÁTÉKUNKRÓL, KATTINTS IDE ÉS KÖVESS MINKET VIBEREN! HA NEM AKARSZ LEMARADNI A KÖVETKEZŐ JÁTÉKUNKRÓL, KATTINTS IDE ÉS KÖVESS MINKET VIBEREN!

Eljött a vallomás ideje: Real Madrid-drukker vagyok, mióta az eszemet tudom.

De még mielőtt a kommentelők morcos hada vasvillát és fáklyát ragadna, és elindulna a Bécsi út irányába, jelzem: nem szoktam sem az FC Barcelona, sem a Real Madrid mérkőzéseiről tudósítani, pont azért, nehogy elfogultsággal vádolhassanak.

Igaz, nem a mostani a kedvenc Real Madridom – én még akkor szerettem bele a csapatba, mikor Casillasszal kezdődött a névsor és Raúllal végződött –, és bár sok mindennel nem értek egyet a blancók háza táján manapság, a klubhűség az klubhűség, ezt minden drukker tudja, így én is örökre madridista maradok.

Ez persze jár némi előítélettel Katalónia irányába.

Sosem gyűlöltem szívből a Barcát, elvégre a világ egyik legjobb és legnagyobb hagyományokkal rendelkező egyesületéről beszélünk, de azért Samuel Eto'o vagy, mondjuk, Gerard Piqué sokat tett azért, hogy madridi drukkerként ne zárjam szívembe a gránátvörös-kék klubot.

De amikor a Vibernél voltak olyan kedvesek, és a nyertesekkel együtt meghívtak a Barca meccsére, nem mondtam nemet. Gondoltam, majd drukkolok a Levanténak…

Gyönyörű tengerpart, pazar kilátás, izgalmas, szűk utcák, isteni ételek, papagájok a fán… Az már az első nap kiderült, lehetnek bármilyen érzéseim a csapattal kapcsolatban, Barcelonát, a várost még a legelvetemültebb Real-drukkerek sem utálhatják.

Úgy döntöttem, a meccsnapon teszek egy próbát: mi történik, ha Real Madrid-címerrel ellátott felsőben indulok bejárni a várost? Ha elvernek, legalább mondhatom, azért nem tudtam hűtőmágnest vinni haza, mert kórházban voltam.

Hoztam hűtőmágnest – ugyanis semmi sem történt. Nem szóltak rám, nem néztek furán. Fel sem tűnik ez az olcsó „poén” ott senkinek.

Sőt! Az igazi meglepetés a La Ramblán sétálva ért: Barcelona egyik legismertebb és legnépszerűbb sétálóutcájának közepén ugyanis ott áll egy hivatalos Real Madrid-bolt. Nekem leesett az állam, de úgy tűnik, ez ott szinte senkinek sem fura.

Aztán a 16.15-ös kezdési időponthoz közeledve szépen lassan átvette a város a meccshangulatot. Egyre több helyen tűntek fel a gránátvörös-kék sálak, mezek, a buszok elkezdtek zsúfolásig megtelni.

Majd jött maga a mérkőzés. „Fél ház” a stadionban, kis csapat ellenfélként, ráadásul a Levante villámgyorsan hátrányba is került, így tulajdonképpen nem maradt tétje a meccsnek 12 perc után.

Ez lett volna a tökéletes alkalom, hogy lázadó Real-drukkerként elkezdjek inkább Cut the Rope-ot játszani a telefonomon, vagy rászánni tíz másodpercet, hogy megnézzem Benzema legjobb pillanatait tavalyról.

Aztán, miután Barcelona-drukker apósom elkezdett bombázni az „Ugye, hogy Messi a világ legjobb játékosa?!” kérdésekkel, megállt a szemem az argentinon, és rajta is maradt…

Attól a pillanattól már nem Real-drukkerként, hanem a futball szerelmeseként néztem a meccset, és már csak azt vettem észre, itt a félidő, és én még mindig a tízes mezt keresem a szememmel.

Ugyanis ha Real Madrid-szurkoló az ember, ha nem, azt mindenki elismeri, hogy Messi elképesztő futballista. De csak élőben jön át, hogy ő több annál. Zseni.

Amikor a társak azt figyelik, honnan jön a passz, ő már azt nézi, hová adhatja tovább a labdát, amikor a társ megpróbálja átvenni, ő már azt nézi, hová futhat üres területre. Mindig egy, de inkább két lépéssel jár az ellenfél játékosai és – legyünk őszinték – néha saját csapattársai előtt is.

A második félidő szépen végigcsordogált, véget ért a meccs sima Barca-győzelemmel. Az emberek elkezdtek özönleni az utcákra, ahol, bármilyen meglepő, még mindig voltak Real-mezes emberek.

A Barca-trikósok pedig megálltak mellettük, és elkezdték cukkolni őket, természetesen a blancókkal és a tabellán elfoglalt pozícióval.

De nem bántóan, nem ordítva, csak kiélvezve a pillanatot: most épp a Barcelona a jobb Spanyolországban – volt már ez sokszor így és fordítva is, és valószínűleg lesz is még. A madridi szimpatizánsok persze jöttek a Bajnokok Ligája-győzelmekkel és Cristiano Ronaldóval, majd nem sokkal később mosolyogva, pacsizva indultak tovább a két nagy vetélytárs drukkerei, jobbra, illetve balra.

Ha ezek az emberek – akiknek tényleg minden hétköznapjukhoz hozzátartozik szeretett együttesük, ott vannak a meccseken is és valódi fanatikusok – képesek ilyen lazán kezelni ezt az egészet, akkor a „hungarokatalán” és a „szittyamadridista” miért nem?

Persze, természetes, ha az ember büszke arra, hogy a csapata épp jobb, mint az ősi rivális, de attól még, hogy milyen példát mutat Gerard Piqué vagy épp a másik oldalon Sergio Ramos vagy anno Pepe, még meg lehet maradni embernek a futballőrület mellett.

Barcelonában és Madridban is így teszik.

HA NEM AKARSZ LEMARADNI A KÖVETKEZŐ JÁTÉKUNKRÓL, KATTINTS IDE ÉS KÖVESS MINKET VIBEREN!