Ha a brazil nők röplabdáznak, 300 méterre hallani az üvöltést

Fernanda Garay emelkedik, mint a lift, és úgy betakarja az ütőt, hogy jóformán egy puha pehelypaplant is ad neki, aludj el szépen, kis japán, akkora blokkot kaptál, mint egy ház. A Maracanazinho népe őrjöng, és beindul az eszeveszett buli.

A ceremóniamester szövegel, a táncosok a pálya mellett a kezüket lóbálják, beszállnak a médiahelyeknél álló önkéntesek, sőt, a kerekesszékes helyeken ülő drukkerek is, a lelátó egy emberként „törölget" a karjaival, miközben őrületes erővel dörög a hip-hop: „Monster block, monster block, monster, monster, monster block.”

Ez így azért viszonylag hangulatos.

Brazil szerva. A japánok azt hiszik, elmegy, de beesik, ász. Körben a lelátón karnevál, mindenki skandál, hogy „ász, ász, ász, ász”, az önkéntesek már a zene előtt elkezdenek táncolni, mert tudják, mi jön.

MC Hammer kicsavarása jön, röplabdaváltozatban: „You can't touch this ace serve”.

A hangulat olyan, mintha valaki egy vadabb házibulit átméretezett volna egy 13 ezres csarnokra, és berakott volna a közepére egy női röplabdameccset. A sztárok természetesen a hazaiak: sárga-kék szerelés, térdig felhúzott fehér sportszár, szenzációs csapatjáték, látványos megmozdulások tömkelege. A japánok mindent megpróbálnak, de igazság szerint csak az jut nekik, hogy fussanak az eredmény után. A legnagyobb elismerés, hogy néhány rafkós ponttal még a szakértő közönséget is tapsra késztetik – pedig a brazilok ellenfelei általában egy gigantikus füttyön kívül nem szoktak más reakciót kiváltani.

Szóval, a meccs sima, mint az országút (3:0 a vége, a japánok egyaránt 22 perc alatt bukják el az első két szettet, a harmadikban 24-ig húzzák), mindenki élvezi a röplabdaünnepet. A Maracanazinho a brazil röplabda kultikus helyszíne, a csarnokban hatalmas terek, körös-körül egy két japán „folttól” eltekintve minden sárga-kék. Frusztrációnak nyoma sincs, nem úgy, mint a férfi futballmeccseken, ahol már a női sztár Martát követelik a pályára a „falábúak” helyett. Persze jobb is a brazil röpiseket figyelni, ahogy megverik az ellenfeleket, mint az olimpiai labdarúgó-válogatott szenvedését (a harmadik csoportmeccsen „csoda” történt, 4–0-ra nyertek a házigazdák – a szerk.), arról meg ne is beszéljünk, hogy két évvel ezelőtt a világbajnokságon Fredet kellett centerben nézni, mert annál tulajdonképpen bármi jobb.

Ezt a csapatot nagyon szeretik, és a csapat viszontszereti a közönségét. Kipipálják a japánokat, ölelkezés, kimennek a szurkolótábor elé, Jaqueline Carvalho kap egy mikrofont, és vezényli a tömeget.

Indul a zene, a refrénnél lehúzzák a hangerőt, „Brasil!” – zúgja rá a megfelelő pillanatban a közönség.

Aztán szedelődzködik. Mindenki elégedett, mindenki boldog, és ha augusztus 20-ig mindig nyernek a kedvencek, az is marad. Ez a buli is jól sikerült.