Vasak a tűzben – Ballai Attila jegyzete
Ebből a csoportból nem várhattuk el automatikusan a továbbjutást, de sikerülhetett volna, csakhogy egyetlen rossz félidő, mindjárt első mérkőzésünk első felvonása sajnálatos módon határozta meg további utunkat. Így jellemezhettük a magyar válogatott teljesítményét a labdarúgó Európa-bajnokságon, és nagyjából érvényes ez férfi kézilabdázóink olimpiai szereplésére is.
Csapatunk ugyanis a párizsi rajton a 17. percre 15–8-as hátrányba került Egyiptommal szemben, és onnantól futott az eredmény után – további 43 percen, vagy inkább négy és háromnegyed meccsen át. A nyitányon 35–32-re kikaptunk; az ellenfélnél európai élklubokban, például Veszprémben beérett, folyamatosan tűzben égő klasszisok játszottak, akik már nem tették meg azt a szívességet, hogy a hajrában szétesik a koncentrációjuk, majd amikor mégis döntetlenre kapaszkodtunk vissza, a macedón játékvezetők két ítéletükkel ismét új irányt szabtak. Mindez igaz, ettől még úgy éreztük, nyernünk kellett és lehetett volna, ha nem takarékon kezdünk, és azért is, mert ennél már csak nehezebb jön.
Jött is. Az argentinokat még magabiztosan, 35–25-re intéztek el fiaink, de aztán következett a földkerekség jelenlegi négy legerősebbnek ítélt alakulatából három. Norvégiától infarktusos (25–26), Dániától tisztes (25–28) vereséget szenvedtünk. Nem mellékesen, a másfél évvel ezelőtti világbajnokságon e két skandináv vetélytárs 33–25-re és 40–23-ra szaggatta szét együttesünket.
Most azonban nem afféle sovány vigaszként állapítottuk meg, hogy válogatottunk újra méltó vetélytársa a közvetlen elitnek, ám ez mit sem változtatott azon, hogy a negyeddöntőbe kerülés a franciák elleni, utolsó csoportmérkőzéstől függött. A házigazdák ráadásul ugyancsak az életükért játszottak; pontosabban ők sokkal inkább azért, és e szupersztárok egyre kétségbeesettebben kapaszkodtak az utolsó esélyükbe. Mert álltuk a próbát, és ők megtanultak félni tőlünk. A 24–20-as végkifejlet nem adja vissza azt az elképesztő magasságban zajló kötéltáncot, amelybe minden előadó és néző beleszédült, és amelynek a legvégén kissé meginogtunk.
Ennyi döntött. A világ egyik legjobbja ellen, annak otthonában egy-egy mozdulat, mozzanat. Kereshetnénk magunkban a hibát – de javaslom, keressük a jót! Mert van rá okunk, és közel az idő, amikor egy hasonló kötéltáncban mi maradunk állva.
Ez most persze még csak remény, az viszont tény, hogy a magyar kézilabdát húsz év után ismét két csapat képviselte az olimpián. A lányok kedden negyeddöntőt vívnak a svédekkel, az egyik vas még ott izzik a tűzben. De a másik sem hűlt, nem is hűlhet ki teljesen.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
