Népsport: A Magyar Kupa méltatlan hányattatásai

A történet 1925. március 24-én indult, amikor az MLSZ-ben megszavazták, hogy a Magyar Kupa címvédője a következő kiírásban csak a döntőben szerepeljen. Természetesen a kupagyőztes MTK vezére, Fodor Henrik javasolta a sportra semmiképp sem emlékeztető megoldást. Érvelése egyébként logikus: az előmeccsek rengeteg üzletileg hasznos terminust rabolnak el, amikor egy jó külföldi ellenfél pénzt és közönséget hozhat. A második csapattal kiállni pedig a sorozat lebecsülése. „Óriási többséggel szavazzák meg az eredeti javaslatot. Ezek szerint tehát a Kupa múlt évi győztese, vagyis az MTK, az idén csak a döntőbe jutott ellenféllel mérkőzik a Magyar Kupáért” – tudjuk meg a Nemzeti Sportból.

Igen ám, de mikor? Júniusban kiderül, hogy már az FTC–UTE elődöntőre is csak augusztusban kerülhet sor a tilalmi idő beállta előtt. (Június és augusztus eleje között tilos volt a futball, hogy a néző a többi sportágra, főként az atlétikára is figyeljen.) 

„A Magyar Kupa még nem tudta elfoglalni a labdarúgó sportunkban azt a helyet, amit pl. az English Cup elfoglal Angliában. Itt nincs helyünk, hogy kitérjünk ennek a körülménynek okaira” – rögzíti a Nemzeti Sport a mindmáig érvényes állítást az FTC–UTE meccs előtt, majd megállapítja, az FTC az esélyes a Hungária úton. Ahol semmit sem bíztak a véletlenre, hiszen a kupaelődöntő után az MTK a Rapiddal játszott, ez azért jobb reklám volt.

Az előzőekben az FTC a VAC (1:1, 3:0) és a Törekvés (5:2), az UTE a Vasasok (3:1) és a KTE (4:3) csapatát győzte le. 

„Verőfényes, kellemes nyárvégi idő, tizenötezer főnyi érdeklődő, lelkesedő nézősereg és szemgyönyörködtető, üde gyepszőnyeg a pályán (…) Labdarúgósportunk mégsem lehet annyira a züllés útján, ha akad sok ezerre menő közönség, amely a múlt szezon és utószezon csalódásai után is a régi érdeklődéssel várja futballistáink újabb startját” – örvendezik a tudósító, hát még amikor a nagy melegben is hatalmas iramban indul a játék, változatos támadások követik egymást. A rendes játékidő nem hozott döntést (1:1), jött a hosszabbítás, amelyben az újpestiek kétszer betaláltak (3:1). Jó meccs volt, főként, mert „a két csapat fürge és jó kondícióban van. Az UTE-nek főleg a halfsora bírta nagyszerűen a munkát. Ez hozta meg a csapatnak a győzelmet. Kelecsényi Ferenc, Buza Lajos és Müller egyaránt jól dolgozott az utolsó percig.”

Azért az MTK–Rapidról (3:1) is érdemes szót ejteni, főként, mert „a mérkőzés általában az új offszájdszabályok jegyé­ben folyt le”. (Addig a támadó akkor volt lesen, ha a labda előtt állt, és nem volt előtte három védő. A reform ezt két védőre csökkentette.) Korábban egyik csapat sem próbálta még ki a kétvédős lest, így nem volt igazán tisztában vele. A szakíró megállapítja, hogy a magasabb játékintelligenciájú játékosok (Orth György, Opata Zoltán) hamarabb ráleltek az ízére, „a partnereik még nem értették meg mindig az intencióikat” A Nemzeti Sport úgy vélte, hogy a két meccs „kellemes, ízletes útravaló” volt a szezonra, főként az MTK kapott nagy lendületet a folytatásra.

Csak azt nem tudta még senki, mikor játszhatják le az MTK–UTE kupadöntőt. Az első osztályú intézői kollégium október 7-i ülésén került ismét szóba a téma, ahol „tekintettel arra a körülményre, hogy az eredeti október 25-i terminusra hozza le az FTC a Slaviát, az anyagiak szétforgácsolásának elkerülése végett Fodor dr. azt javasolta, hogy az idei kupadöntőt játsszák le egy hétköznapon, vagy halasszák el tavaszra”. Végleges döntés nem született, de a hangulatból arra következtetett mindenki, hogy végül 1926 tavaszára halasztják az 1925-ös kupadöntőt.

Érdemes idézni a Nemzeti Sport humormellékletének (B. Ö. K.) passzusát: „Munkában a vándordíjbizottság! Köztudomású, hogy az MLSz összes díj és díjtalan bizottságai között a Vándordíjbizottság az egyedüli, amely úgy összetételében, mint áldásos működésében a legszigorúbb kritikát is kiállja. Ez a bizottság e héten tartott ülésében foglalkozott az 1875. évi kupadöntő lejátszási lehetőségével. Előadó előterjesztését, miszerint az 1875. évi döntő lejátszása immár időszerűvé vállott, a bizottság hangtalanul magáévá tette, határozatilag kimondva, hogy a terminustorlódások következtében kissé kitolódott 1875. évi kupadöntőt 1938 tavaszán esetleg netalán nemde ugyancsak, ha lehet, le fogják bonyolítani.”

Aztán 1926 márciusában újra téma a kupa az MLSZ-ben, de még mindig nem az előző évi döntő. A futballtilalom-rendelet, tehát a nyári játéknélküliség elleni tiltakozásul kerül elő, bojkottfenyegetés jegyében. Végül az országos tanács „vita nélkül, hideg nyugalommal” meg is szavazza, hogy 1926-ban a Magyar Kupa további mérkőzéseit ne játsszák le. Mondván, nincs idő rá. 

A Nemzeti Sport véleménye valós: „Ez a néma tüntetés egy lépéssel sem viszi előbbre a futball ügyét abban az irányban, hogy a tilalmon enyhítsen. Nem használ a futball fejlődésének sem, hiszen néhány vidéki csapatot fosztanak meg érdekes és értékes küzdelemtől és sutba dobják Magyar Kupa jobb sorsra érdemes gondolatát is. Csodálkoznánk a tanács állásfoglalásán, ha nem tudnánk, hogy a javaslat megszavazása nemcsak a futballtilalom elleni demonstráció miatt történt. A kupamérkőzések néhány értékes terminust foglaltak le a tavasz folyamán s ezeket a terminusokat sajnálják vezető egyesületeink a vidéktől s a kupameccseken velük szembekerülő ellenfelektől.”

Március nagy eseménye az új, már a profizmusra készülő MLSZ-vezérkar megválasztása, s hogy Dréhr Imre népjóléti államtitkár elvállalta az elnöki posztot. Azonnal megígérte, hogy másnap átadja a serleget, ám meghűlés miatt kihagyta a meccset. Igaz, a kupa sem volt jelen, mert a Nemzeti Múzeumban várta a sportkiállítás megnyitását.

A hideget elűzte a szél, ám meghozta az esőt, így nem a legjobb körülmények között kezdődött el az 1925. évi MK-döntő, de elkezdődött – 1926. március 28-án, a Hungária úton, 16 órakor.

Kiegyensúlyzott meccset vártak a hozzáértők, a közönség szemében pedig a mérkőzés jelentősége lényegesen emelkedett, „amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Fogl testvérpár elszítta már a békepipát a klub vezetőségével és megjelenik a nagyfontosságú mérkőzésen”. Az újpesti klubvezér, Langfelder Ferenc szerint nem volt szó ellentétről, Fogl II Károlynak a lába fájt, Fogl III József pedig indiszponált volt, ám arról beszéltek, hogy nem ment a családi tímárcég, így nem volt idejük edzeni.

A mérkőzés hamar eldőlt, hiszen Török József, az UTE gólzsákja már a 6. percben megsérült, amikor Nádler Henrik és Senkey I Imre egy szerelésnél közrefogta, majd Remete Imre kapus még ráesett a kinyújtott lábára. Próbálta a játékot, de abba kellett hagynia, annyira fájt a térde, hogy a félidőben hordágyon vitték le a pályáról.

Az MTK 4:0-ra nyert, a játékosok élvezték a játékot, „a legtöbben nem is titkolják abbeli véleményüket, hogy a bajnokság kérdése az FTC négy pontja dacára sincs még elintézve, hiszen a csapat formája a legjobb időkre emlékeztet”. (Végül két pont előnnyel lett bajnok az FTC.)

Jimmy Hogan, az MTK szakmai vezetője főleg a csapat kondíciójával volt megelégedve. „Játékosaim labdára való startolása egyenesen kifogástalan volt.” 

A másik oldalon Holits Ödön: „Mit mondhatok a meccsről? Csak azt hozhatjuk fel mentségünkre, hogy egyetlen energikus és lőni tudó belsőcsatárunk már a meccs elején harcképtelen lett.” 

Langfelder gratulált az MTK-nak, Brüll Alfréd elnök megköszönte, s szokása szerint mondott néhány biztató szót a másik öltözőben, mire valaki megszólalt: 

„– A kupát nem kaphatnánk meg elnök úr? 

– Azt nem – feleli Brüll — legfeljebb a tartalmából valamit.”

Mert nyilván nem sokáig maradt üres.