Baróti Lajos Brazíliában tartott fejmosást

Az 1965-ös élvonalbeli labdarúgó-bajnokság utolsó fordulóját november 7-én rendezték, az aranyérmet a Vasas nyerte meg a Ferencváros és az Újpesti Dózsa előtt. Válogatottunk – Budapest néven – európai és dél-amerikai túrára indult Baróti Lajos szövetségi kapitány vezetésével. Ezzel párhuzamosan a Vasas afrikai portyán vett részt, a Ferencváros a Panathinaikosz elleni BEK-, az Újpest az Evertonnal szembeni VVK-mérkőzés visszavágójára készült. Az angyalföldi Mészöly Kálmán és Farkas János a válogatottal repült el, klubja athéni szereplése után nyolc ferencvárosi, Liverpoolból pedig négy újpesti Londonban csatlakozott a legjobbakhoz. Ez volt az az időszak, amelyről Mészöly később azt mondta, a válogatott labdarúgóknak nem kellett télikabát, mert klubcsapatukkal és a nemzeti együttessel is dél-amerikai túrán vettek részt…

Baróti azt nyilatkozta, első a klubérdek, azaz az FTC és a Dózsa továbbjutása. Nem véletlen, hogy Albert Flórián azzal búcsúzott: „Csak már az athéni mérkőzésen lennénk túl.” Az újpesti Bene Ferenc és Solymosi Ernő november 3-án góllal vette ki a részét az Everton Megyeri úti 3:0-s legyőzéséből, majd 13-án az Eintracht ellen lépett pályára Frankfurtban, hogy aztán ott legyen a liverpooliakkal szemben 2:1-re elvesztett idegenbeli visszavágón 17-én…

Noha a klubérdek az első, az Ein­trachttól elszenvedett 5:4-es vereség – a hazaiaknál Walter Bechtold négy gólt szerzett – úgy még fájóbb, hogy a félidőben a mieink 3:2-re vezettek. A Népsport következtetése lehangoló: „A mi csapatunk rossz benyomást keltett, elsősorban közvetlen védelmünk.” Más kérdés, hogy kapusaink sem remekeltek: „Gelei és Géczi is sokat bizonytalankodott, Gelei ludas az első és második gólban, Géczi pedig ugyancsak kettőben, mert rosszul futott ki.” Solymosi „Pixi” ezt mondta: „Még el se mondtuk a háromszoros éljent és már 0:2-re állt a játék.” Arról nem beszélt, hogy 4:2-es magyar vezetést követően mi történt…

A Tottenham Hotspur elleni londoni mérkőzés előtt már eldőlt, az FTC és az Ú. Dózsa is továbbjutott a kupa első köréből, tehát minden adva volt a jó mentális állapothoz, a mieink mégis 4:0-ra simán kikaptak… Annak ellenére, hogy a londoniaknak presztízsmeccset jelentett az összecsapás, a Népszabadságnak igaza volt: „Egy ilyen tét nélküli mérkőzésen is többet várt a közvélemény a válogatott csapattól.” 

A két vereség után a tengerentúl felé vette az irányt az együttes, Sao Paulóba megérkezve a helyi magyarok figyelmeztettek, Brazíliában hatalmas a magyar labdarúgás tekintélye, senkit se tévesszen meg, hogy a dél-amerikaiak a B-válogatottal állnak ki, „a csapat erős, helyet kapott benne jó néhány olyan fiatal tehetség, aki előreláthatólag ott lesz majd az Angliába utazó csapatban is”. A brazil A-csapat a Szovjetunióval mérkőzött, a házigazdák azt tervezték, hogy a sportágat imádó helyiek mindkét találkozót megnézhetik a televízióban. Legjobbjaink jó része sérülésre, egy kisebb rész fáradtságra panaszkodott, Baróti legnagyobb gondját az jelentette, hogy friss tizenegyet küldjön pályára – mondjuk, Brazíliában a motivációra nem lehetett panasza. S hogy mennyire volt erős a brazil fakó? Nos, az 1970-ben világbajnok Félix védett és Carlos Alberto volt a jobbhátvéd, a jobbfedezet Lima pedig az 1966-os vb-n játszott a magyar–brazilon (3:1).

Budapest csapata az első félidőben kapott egy ötöst, s csupán egy góllal válaszolt. Nem csoda, hogy a Népsport szerint „a szünetben Baróti Lajos egy kis fejmosást tartott”. Cserélt is persze, a kapuban Géczit Gelei, a védelemben Novák Dezsőt Káposzta Benő, Mészöly Kálmánt Mátrai Sándor váltotta. Nem véletlen, hogy „feljavított védelmünkkel megváltozott a játék képe”. Más kérdés, hogy – ahogyan a lap fogalmazott – „az 5:0 ellenére sem volt azonban a játék egyoldalú, s már az első félidőben érezni lehetett, hogy több van a csapatban!” A tudósító csupán Albertet dicsérte: „A gólok előkészítésében kitűnő teljesítményt nyújtott.” Az 5:3-as vereséggel végződő találkozón a mezőny legjobbja Lima volt, legrosszabbja a játékvezető, aki az első gól előtt hétméteres (!) lest engedett el. S noha a brazil vezetők azt mondták, ha újra lejátszanák a mérkőzést, mi lennénk az esélyesebbek, Tabák Endre szakíró annyit jegyzett meg: „Sovány vigasz.” Mint ahogyan az is, hogy a Boca Juniors elleni 1:1-et követően egyöntetű vélemény volt, hogy „biztos győzelmet szalasztottunk el”. Ennek ellenére „fokozatosan kezd kialakulni a csapat játékában az a taktikai változat, amelynek tökéletesítése lenne lényegében a túra igazi értelme, célja”. Mátrai „oszlopa volt a közvetlen védelemnek”, a Rákosi Gyula helyére beálló Varga Zoltán játéka „nagy örömet szerzett a magyar táborban”. A La Nación címe: „Igazságos döntetlen.” 

A mieinkről megoszlottak a vélemények. El Mundo: „A magyarok jól játszottak, nem hagytak senkit fedezetlenül, jól alkalmazták a lestaktikát.” A Clarínban viszont ez állt: „Csalódást keltettek a magyarok, semmi meglepőt nem láttunk tőlük az európai futballból. Egyedül a védelmük dicsérhető.”

Ezt követően öt mérkőzés erejéig Chilébe, Peruba és Guatemalába tette át székhelyét a csapat, a legnagyobb presztízsű találkozót az Universidad Chile ellen játszotta, az ellenfélnél  pályára lépett két 1962-es vb-bronzérmes, Leonel Sánchez és Luis Eyzaguirre. A bíró jogtalanul újrarúgatott egy hazai tizenegyest, ez is kellett a 2:2-höz, ám a Népsport megjegyzete, „a második félidő (…) a portya legkellemetlenebb meglepetése volt”. 

A fiúk karácsony előtt érkeztek haza, Baróti az óév utolsó lapszámában értékelte a túrát. Idézet helyett álljon itt annyi: igaza volt a mesternek, válogatottunk 1966-os vb-szereplése ezt bebizonyította.