Népsport: a pártfőiskola eltemetett titkai

A hírek szerint a közeljövőben teljesen átalakul az MSZMP egykori oktatási intézményeként épült, egykor a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemnek is otthont adó épület Újbudán, a Villányi úton. „A főváros legújabb oktató-nevelő központjának modern épülete a XI. kerületi Villányi úton messziről magára vonja a figyelmet: kitűnik egyenes vonalú, könnyed homlokzatával, fehéres műkő borításával, anélkül, hogy megbontaná a városképi látvány összhangját; városrendezők az Ifjúsági Parknak, a Feneketlen-tónak ezt a tágabb környékét az építészeti harmónia példájaként emlegetik” – jellemezte a környék vadonatúj attrakcióját a Népszabadság 1973 áprilisában, az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a stílusában felettébb tájidegen tömbépületet az idők során korántsem övezte osztatlan elismerés. Ráadásul egy gondosan kimunkált, esztétikailag és szellemileg is egységes koncepció helyett valósult meg, hiszen Wälder Gyula építész 1920-as évekbeli tervei alapján a ma is álló Budai Ciszterci Szent Imre-templomhoz szimmetrikusan tagolódott volna balról a ciszterci gimnázium, jobbról a ciszterci rendház azonos méretű és szerkezetű grandiózus épülete. Az előbbi az elképzelés szerint megépült és ma is működik Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium néven, az utóbbi azonban eredeti formájában a tervezőasztalon maradt, az üresen hagyott telken emelték az 1970-es évek elején a most részben bontásra, részben átépítésre ítélt szocreál pártfőiskolát. (A helyén az elérhető látványtervek szerint három társasházból álló kisebb lakótelep születik majd.) 

A helyszín elsődleges sporttörténeti vonatkozásairól, az MSZMP háttérintézményének falai között zajló vitákról egyebek mellett Zsolt Róbert Labdarúgók, sporterkölcsök című, Magyarország felfedezése sorozatban megjelent könyvéből tudhatunk. Az ismert sportújságíró az 1970-es évek végén kiadott kötetében állította, Végh Antal Miért beteg a magyar futball? című 1974-es botránykönyvének erős kijelentései jelentőségükben eltörpülnek azokhoz az éles kritikákhoz képest, amelyek a Villányi úton pártkörökben elhangzottak a labdarúgás helyzetével kapcsolatban. Különösen figyelemre méltó, hogy a leírás tanúsága szerint a korábban aktívan futballozó Nyers Rezső foglalkozott igen aktívan a futballszervezés kérdéseivel. 

Cikkünk azonban nem a pártkáderek féltitkos budai sportvitáinak rejtelmeibe igyekszik bevezetést nyújtani, hanem egy mára teljességgel elfeledett futballgrund valamikori emléknyomait igyekszik egymás mellé illeszteni. Noha tudomásunk szerint még helytörténeti munkákban sem esik szó róla, egy-egy előkerült információfoszlány alapján évek óta erősödik a feltételezésünk, hogy a Gellért-hegy déli oldalába ékelődő egykori pártfőiskola helyén a két világháború között kedvelt játékterep működött. Nem hivatalos sporttelep, nem is szabályos méretű nagypálya, sokkal inkább a környék ifjúságának alkalmi focitere. Különlegességét részben éppen fekvése adta, hiszen a hegyoldal domborzati sajátosságai majdhogynem lehetetlenné tették tágas, sík terep kialakítását. (Ebből a szempontból talán még meghökkentőbb a közvetlenül a Citadella alatt használt egykori grund, az úgynevezett „Gelázs”, amelyről a 85 évét tavaly betöltő jeles riporter, Novotny Zoltán is őriz személyes játékosélményeket.) 

A mai Molnár-C. Pál lejtő oldalán azonosított régi meccshelyszín valamelyest az irodalomtörténethez is kapcsolódik, a megoldáshoz ugyanis két, környékhez kötődő költő szövegei vezettek el. „Kisdiák koromban szenvedélyesen futballoztam a Ménesi út és a Villányi út közötti nagyréten. Emlékszem, az egyik mérkőzésen kapus voltam, s amikor a játék a mi kapunktól megnyugtató távolságban zajlott, verset írtam” – nyilatkozta Devecseri Gábor (1917–1971) a Népsportnak 1964-ben, a bizonytalan elhelyezkedésű „nagyrétre” vonatkozó mondat pedig további nyomozásra sarkallt bennünket. Az Óda a sporthoz című, sokszor hivatkozott Pierre de Coubertin-vers fordítójaként is ismert irodalmi alkotó történetének tavaly külön cikket szenteltünk, itt idéztük a Lágymányosi istenek című visszatekintésében talált részletet, amely részletesen eligazít a pálya fekvését illetően. „Öcsémmel hozzá-hozzászegődtünk a labdarúgókhoz. S így esett meg, hogy kapus is voltam s egyszer gólt engedtem be, mert védés közben verset írva, elkerülte figyelmemet, hogy a játék már nem az ellenfél kapuja közelében zajlik, hanem a miénk előtt. De még ilyenkor is, ha a játék végén megálltunk a Ménesi úton, és körülnéztünk, friss versolvasmány-élményeinket vetítettük a zöldesen alkonyodó égboltozatra, vagy lemutattunk egy a mai Kosztolányi Dezső tér táján csillogó fagylaltszínű házra: ott lakik Illyés Gyula. Alattunk a rét, a Ménesi út és Villányi út közötti nagy lejtős térség, gyerekkorunk főszíntere, alsó végében a labdarúgópályával, melyről később, negyvenötben, verset írtam, mert az idő összelapult, az idő darabkái egymásba nyomultak, összetöredeztek és megsokszorozódtak: »Mikor az ágyú szólt, merengtem, / A virágokkal verekedtem. / Hol nemrég labdát rúgtam nevető / fiúkkal, rendben áll a temető. / Rendben áll, mert a temető is élet: / nincs itélet, mely ne volna ígéret.«”

Szőrszálhasogatásnak tűnik, de muszáj alaposabban megvizsgálnunk a „játék végén megálltunk a Ménesi úton” megfogalmazást, amely a környék földrajzi viszonyait ismerőkben rögtön felvet egy kérdést: miért a Ménesi úton álltak meg a játék végén, ha maga a pálya – miként Devecseri is utal rá – jóval lejjebb, a „lejtős térség alsó végében” terült el? Kétféle válasz lehetséges. Vagy meccs után felsétáltak a játékosok a párhuzamos dűlőútra, és a költő az itt elé táruló panorámát öntötte utóbb szavakba, vagy eleve egy magasabban fekvő placcon, a Ménesi út oldalában labdáztak, és nem pedig a hegy lábánál, a mai Villányi út szintjében található „rendes” pályán. Ez utóbbi eshetőség tűnik valószínűnek, az archív fényképek alapján ki is rajzolódik egy alkalmas fennsíkféleség az 1960-as évek közepén épült három kockaház (Ménesi út 28., 30., 32.) még puszta helyén. 

Erősíti a benyomást a másik irodalmi kulcsforrás, Karinthy Gábor (1914–1974) Futballozók a réten című verse. Karinthy Frigyes író és Judik Etel színésznő fia az akkori Verpeléti (mai Karinthy) út végében, a jelenlegi Móricz Zsigmond körtérnél található házban nevelkedett, jól ismerte a környéket, és bár féltestvérével, Karinthy Ferenccel ellentétben nem vonzódott a sport iránt, a futballgrundok életével is tisztában volt. Annál is inkább, mert egyik legközelebbi barátja éppen a nála három évvel fiatalabb Devecseri Gábor volt, egy iskolába jártak (a Lónyay Utcai Református Gimnáziumba), közös lapot szerkesztettek Hangszóró néven, sőt 1932-ben első verseskötetük is közösen jelent meg, Somlyó Zoltán előszavával. A fent említett, 1932-ben vagy 1933-ban született – cikkünk mellett teljes terjedelmében közölt – költemény tulajdonképpen a magyar irodalom első futballellenes lírai műve, számunkra azonban most azért is érdekes, mert az irritáló élményforrást éppen a szóban forgó Gellért-hegyi lejtőn vívott futballcsata jelentette. Az első versszakban hivatkozott zárdatorony az Irgalmas Nővérek rendházához (Ménesi út 27.) tartozik, és mivel a fűben fekvő szerző az építményt „ott szemben” látja, a játék alighanem közte és a zárda között folyt, bizonyára a Ménesi út alatti széles földpárkányon, megint csak a Villányi úti nagy grundtól feljebb. Vagyis amikor le akarja gurítani az idegesítő játékosokat a „lejtős rétről az utcára”, a Ménesi és a Villányi utat S alakban összekötő útról beszélhet (az egyszerűség kedvéért a cikkben a mai utcaneveket használjuk, bár a két világháború között a Villányi út Szent Imre herceg útja, a Ménesi út Nagyboldogasszony útja volt, a Molnár-C. Pál lejtő pedig az idők során Esze Tamás utcaként, majd Balogh lejtőként szerepelt). 

Érdemes visszakanyarodnunk még Devecseri Gábor Lágymányosi istenek című írásához, amelyben szóba hozza a Villányi úti labdarúgópályának szentelt versét, idézve a pontos szöveget is. A rövid mű a Forum folyóirat 1948. január 15-i számában látott napvilágot, majd a költő halála után két évvel, 1974-ben az Élet és Irodalomban kiadatlan darabként, Villányi úti temető címmel jelent meg. A temetőemlítés újabb izgalmas helytörténeti adalék. Bár általában a Budapest elhagyott temetőit számba vevő összeállításokból is kimarad, valóban létezett egy világháborús temetőhely a Szent Imre-templom jobb oldalán, bizonytalan internetes források szerint a harcok során elesett szovjet, illetve német katonák sírjaival. Devecseri szavaira konkrét igazolás egy 1945-ből fennmaradt, a Fortepan gyűjteményében elérhető fénykép a területen sorakozó sírhantokról, fakeresztekről. „Hol nemrég labdát rúgtam nevető fiúkkal, rendben áll a temető” – olvasni a hol 1944-re, hol 1945-re datált költői szövegben. Az elmúlt nyolcvan év forgószele aztán elsodort futballgrundot, katonai temetőt, pártfőiskolát.