Szülői igazolás – Kovács Erika jegyzete

Csengettek. A futár egy csomagot hozott, abban pedig egy mez lapult. Fehér, néhol kék csíkokkal, a hátán pedig egy 12-es szám volt. Meg egy név: Tom Brady.

Az meg kicsoda…?

A kétezres évek elején, bevallom, még nemigen tudtam, ki is ez a pasas. Aztán meghallgattam a férjem értekezését a benne már jó ideje fellobbanó szerelemről – mi másról beszélt volna, mint az amerikai futballról? Mindezt természetesen már a Tom Brady-mezében, a szeme pedig úgy csillogott, ahogyan addig csak kétszer láttam, mindkétszer a szülőszobában.

Aztán ahogyan a nagyobbik gyermekem cseperedett, azt vettem észre, hogy „nem magyarul” beszélgetnek az apjával. „Fiúk…!” – legyintettünk ilyenkor a kisebbikkel, a lánnyal, de egy idő után már nagyon idegesített mindkettőnket, hogy kimaradunk valamiből.

Később, amikor elérkezettnek láttuk az időt, hogy elkezdjük a gyerekekkel bebarangolni Európa nagyvárosait, jött a kérdés: „Mit szólnál ahhoz, ha Londonnal kezdenénk?”

A „szuper” és az „Én benne vagyok” válaszok alig hagyták el a számat, amikor a postafiók jelezte: elektronikus levél érkezett, amely négy darab jegyet tartalmazott. „New England Patriots–St. Louis Rams, London, Wembley, 2012. október 28.”

Igen, a mérkőzéshez igazítottuk az első nagy családi városlátogatást, a Big Ben, a Westminster apátság mellett pedig tényleg a meccs jelentette a csúcspontot. Ott bennünk, lányokban is fellobbant a láng, s onnantól már majdnem minden az amerikai futballról szól nálunk – a Super Bowl pedig egy külön fejezet. Ha a döntő résztvevője a Pats, automatikusan jár a szülői igazolás másnapra, merthogy olyankor biztos az éjszakázás, az őrület.

A meccs alatt azonban kicsit rosszul jártam, hiszen alapvető családi babona, hogy ha megy a csapatnak, mindenki abban a pozícióban marad mindaddig, amíg fut a szekér. Ha viszont porszem kerül a gépezetbe, mi úgy segítünk a csapatnak, hogy változtatunk a pozíciónkon – na, hétfő hajnalban nekem például úgy huszonöt-harminc percen keresztül a „Csukd már vissza a szemed, anya!” jutott: amikor ugyanis kicsit elbóbiskoltam, a New England elkezdett felzárkózni, vagyis aludnom kellett volna tovább – de egy ilyen meccsen?

20–28-as állásnál meg is szegtem a szabályt, onnantól pedig már nemcsak a tévé képernyőjét lestem, hanem a gyerekeket is – az egyik fel-alá járkált, a másik törökülésben ülve kulcsolta össze a kezét, és felváltva üvöltötték, hogy „Meglesz, meg kell lennie!” A végső Patriots-sikert követő velőtrázó sikítás pedig még a kutyát is az őrületbe kergette, ugatva futkorászott az ugráló-ölelkező-sikongató kis szurkolók között.

Egy ilyen csodameccs után persze a csillogó szemű Pats-rajongók alig tudtak reggel elaludni, folyton Tom Bradyt idézgették: „Sohase add fel… Soha!”