Dél-amerikai egység a stadiontűz fényénél

„Cherchez le journaliste!”, vagyis „Keresd az újságírót!” – fogalmazhatjuk meg a mottót a nemzetközi futball intézménytörténeti fordulópontjairól szólva, leginkább franciául, ugyanis a huszadik század labdarúgásának nagy ugrásainál rendszerint egy-egy francia tollforgató alakja tűnik fel: a FIFA 1904-es alapítása Robert Guérinhez, a Le Matin munkatársához kötődik, a Bajnokok Ligája elődjének számító BEK 1955-ben élesített koncepcióját Gabriel Hanot (Miroir des sports) és Jacques Ferran (L’Équipe) dolgozta ki, utóbbi pedig a France Football igazgatójaként útjára indította 1956-ban a legrangosabb egyéni díjat, az Aranylabdát is. A dél-amerikai futballhálózat kiépüléséről beszélve áll az alaptétel, csupán a nyelvet kell franciáról spanyolra változtatni: „¡Busca al periodista!”

A Dél-amerikai Labdarúgó-szövetség, a Confederación Sudamericana de Fútbol (CONMEBOL) megálmodója ugyanis egy uruguayi újságíró, Héctor Rivadavia Gómez volt, akinek neve azonban az évtizedek múlásával kevésbé publicisztikai, mintsem sportvezetői tevékenysége révén égett bele a köztudatba. A Dolores városában, 1880-ban született reformer vezető állásban dolgozott az El Día, az El Telégrafo, a La Manana és az El Diario című lapnál, a montevideói politikai életben is aktív volt, a sport terén pedig az Uruguayi Labdarúgó-szövetség (AUF) elnökeként (1907–1912), az 1930-as vb uruguayi megrendezésének fő lobbistájaként és a CONMEBOL első két évtizedének (1916–1936) elnökeként alkotott maradandót. 

A dél-amerikai összefogás előzményeihez tartozik az argentin függetlenségi mozgalom meghatározó mozzanata, a májusi forradalom századik évfordulóján, 1910-ben rendezett nemzetközi torna, amelyen a házigazda válogatott mellett Uruguay és Chile vett részt, a szintén meghívott Brazília az utolsó pillanatban visszalépett. Az esemény hivatalosan nem része a Copa América (eredeti nevén Dél-amerikai labdarúgó-bajnokság) történetének, a futballnemzetek közeledése azonban érzékelhetően elindult, az együttműködés igénye erősödött. A folytatásról Jonathan Wilson Az argentin foci című könyvében olvasni: „1912-ben az Argentin Labdarúgó-szövetség vezetői a rosariói és az uruguayi liga képviselőivel találkoztak, hogy egy Río de la Plata-i labdarúgó-szövetség létrehozásáról tárgyaljanak. Ez egy lassú folyamat kezdete volt, amely 1915-ben gyorsult fel. Ekkor kezdett el kampányolni Héctor Rivadavia Gómez uruguayi tanár és parlamenti képviselő, a Montevideo Wanderers elnöke egy dél-amerikai szövetség létrehozása mellett. Azzal érvelt, hogy ezzel meg lehetne előzni a klikkesedést, amely az argentin futballt is szétszakította.”

Argentin földön dinamikus mozgásban volt a futballélet, a feszültségek mellett az alkotó energiák is alakították az „angol játék” sorsát. Sam Allen, a Swindon Town edzője így adott számot ekkoriban a Daily Chronicle-nek argentínai tapasztalatairól: „Mindenütt látni, mekkora hatással van az emberekre. A fiúk az utcán, a tengerparton, a sétányokon, a katonák a laktanyai pályákon – mindenki futball-lázban ég.” 

Így jutottunk el 1916 júliusáig, amikor megrendezték Buenos Airesben az első hivatalosan is elismert dél-amerikai kontinenstornát, amelyen Argen­tína, Uruguay és Chile mellett immár Brazília is tiszteletét tette. A körmérkőzéses rendszerben bonyolított tornán a végére maradt a döntővel felérő Argentína–Uruguay mérkőzés, amelyen az uruguayiaknak a döntetlen is elegendő volt az elsőséghez. A július 16-án rendezett találkozó azonban néhány perc játék után botrányba fulladt, David Goldblatt The Ball is Round című könyve szerint a következőképp: „A meccset nem sikerült lejátszani, a kis Gimnasia-stadiont ellepte a tömeg – jóval több jegyet adtak el, mint ahány ember befért a létesítménybe. Amikor világossá vált, hogy nem lesz futball, a felháborodott nézők állítólag kiszedték a pálya mögött parkoló hintók lámpájából az olajat, a tribün alá locsolták és meggyújtották. Az egész stadion lángokba borult, csak a főépület maradt épségben. Másnap, noha munkanap volt, a Racing Club pályáján megismételték a mérkőzést, és ismét megjelent tízezer ember.”

Gól nem esett, a 0:0-s végeredménnyel bajnok lett Uruguay, a kupa napjai során azonban a futballizgalmak és stadiontűz mellett egyéb érdemleges is történt. Héctor Rivadavia Gómez javaslatára az argentin függetlenségi nyilatkozat elfogadásának centenáriumán, július 9-én a négy résztvevő nemzet futballszövetségének vezetői formálisan is megalapították a Dél-amerikai Labdarúgó-szövetséget. Igen korai az időpont, a viszonyítás kedvéért érdemes körbenézni a világban: az Európai Labdarúgó-szövetség és az Ázsiai Labdarúgó-szövetség 1954-ben, az Afrikai Labdarúgó-szövetség 1957-ben, az Észak- és Közép-amerikai, Karibi Labdarúgó-szövetségek Konföderációja 1961-ben, az Óceániai Labdarúgó-szövetség 1966-ban kezdte el működését. 

És hogy ne csak a zöldasztalnál zajló folyamatokról essék szó: az 1916-os dél-amerikai torna gólkirálya Isabelino Gradin volt, akinek történetét a Dénes Tamás, Sándor Mihály, B. Bába Éva nevével fémjelzett, A világ labdarúgásának története című ötkötetes munka ismerteti részletesen. Innen tudjuk, hogy a futballista az afrikai Basutoföldről (a mai Lesothóból) elhurcolt rabszolgák dédunokájaként született 1897-ben Montevideóban, az uruguayi válogatottban elért sikerei azonban éles bírálatokat szültek az ellenfelek körében, akik nem vették jó néven, hogy ő és Juan Delgado fekete bőrűként, a kritikusok szerint afrikaiként szerepel a dél-amerikai ország csapatában.

Jelen cikk zárásaként egy eddig figyelmen kívül hagyott „amatőr” szöveget vennénk elő egy kortárs magyar futballszereplőtől, bizonyos Villa Jenőtől. A Terézvárosi TC Argentínába szakadt tagja 1921-ben dél-amerikai túrára hívta az óceánon túlról egykori csapatát, a TTC-t, és bár az oda-vissza tartó másfél hónapos hajóút elvette a pesti sporttársak kedvét az amúgy is igen drága kalandtól, a Sporthírlap hasábjain megjelent, terézvárosiaknak címzett levél részlete megmaradt sporttörténeti dokumentumnak. Íme, a magyar bennfentes visszatekintése a századelő nagy változásaira: „A futballsportot Délamerikában – mint mindenütt – az angolok honosították meg. Mintegy három évtizede, hogy a három Brown fivér megkezdte a működését, és mint jó angolokhoz illik, magukkal hozták a stoplis cipőket, a dresszt és a labdát, és az első futballistákat csakhamar a többi is követte. A közönség eleinte nem sokat törődött velük, mert már megszokta, hogy az angolok mindenütt angolok maradnak, és amikor játszani látták őket, vállukat vonogatva mondogatták: Los Ingleses – és ezzel a »különcködés« el volt intézve. A fiatalságban azonban hamar követőkre akadtak és a futballjáték rövid idő alatt igen nagy változáson ment keresztül. Csakhamar megalakult az Alumni Atlétikai Klub, mely hosszú ideig nemcsak a délamerikai, hanem a nemzetközi viszonylatban is elismerést keltően működött. A szövetség megalakulása után 1908-ban indultak meg a bajnoki küzdelmek és hosszú ideig csak a főváros és a kültelkek vettek részt az aktív sportéletben. Ma a helyzet annyiban megváltozott, hogy 3-4 tartomány rendelkezik igen erős játékosanyaggal. A délamerikai szövetségnek hosszú ideig csak Uruguay, Argentína és Brazília voltak a tagjai. Chile négy évvel ezelőtt lépett be a tagok sorába, Paraguay pedig csak 1920-ban. Utóbb Peru, Bolívia és Ecuador jelentkezett felvételre. A vasútvonal kiépülése esetén még Venezuela és Columbia is velünk tart.”

A CONMEBOL 2026-ban tíz tagot számlál, az alábbi országok futballszövetsége tartozik az égisze alá: Argen­tína, Bolívia, Brazília, Chile, Ecuador, Kolumbia, Paraguay, Peru, Uruguay, Venezuela.

Hirschl Imre: hentesből sikeredző

A magyar futball ősi időszakának balladai figurája az 1900-ban Apostagon született Hirschl Imre, akinek kacskaringós élettörténetét és a dél-amerikai labdarúgás felvirágoztatásában játszott érdemeit Jonathan Wilson mutatta be A magyar futball aranykora című könyvében. Az idehaza a Húsos csapatában játszó hentes az óceán túloldalán mesés pedigrével kínálta magát, kitalált ferencvárosi játékosmúlttal és Hakoah-edzői tapasztalattal szédítette az argentin csapatokat, és színes fantáziájának szép edzői karrier lett a gyümölcse, meglepő módon számos sikerrel kísérve. Hirschl dolgozott a Gimnasia La Plata, a River Plate, a Rosario, a Banfield, a San Lorenzo, a brazil Cruzeiro, a mexikói Marte, az uruguayi Penarol csapatánál, a River Plate-tel három, a Penarollal két bajnoki címet nyert. A kint Emérico Hirschl néven ismert edző 1973-ban hunyt el Buenos Airesben.