Párizs, London – útközben – Malonyai Péter  jegyzete

Nyugi, dagi, nem csak foci van a világon! – ismételgette a korabeli kabarétréfában a legendás Kazal László, szurkolóként persze, mert a futballban, a futballból élőknél nem nagyon hallhatunk hasonló felkiáltást. Ott inkább az „ez az életem”; „a következő meccs­re figyelünk”; „várom, hogy megtaláljanak a kihívások” és egyéb közhelyek mentén járnak az agyak.

Pedig… Pedig itt van Lőw Zsolt, aki két hónapja munkanélküli, ám ahelyett, hogy megpróbálná eladni magát a labda környékén, igyekszik kihasználni, hogy van ideje tisztába jönnie önmagával. Lapunknak adott interjúját olvasva, ha kivesszük belőle a konkrétan a futballról szóló részeket, egy felnőtt, tudatos ember áll előttünk, aki rendre felméri és értékeli a körülményeket, figyel a világra, tapasztalatokat gyűjt és értékel.

És máris ellentmondok önmagamnak, mondván, ezért jó edző Lőw Zsolt, függetlenül attól, hogy mi a szakmai beosztása. Persze nem feledhető, hogy olyan kluboknál dolgozott, olyan futballistákkal, akiket az itthon észt osztó önkéntes próféták éppen úgy csupán a tévében leshetnek, mint én. Csak hát ők hozzátehetik tudományoskodó véleményüket arról a világról, amelytől olyan messze vannak, mint Makó Jeruzsálemtől.

És Lőw Zsolttól is, akinek meg sem fordul a fejében, hogy nemcsak mindent tud, hanem mindent – jobban. Nincs szüksége az önámításra, az önmenedzselésre, egyszerűen azért, mert több mint futballedző: tehetséges ember. Az én fogalmaim szerint mindenképpen, azt vallom ugyanis, hogy aki tálentumos ifjú, az több területen képes a helytállásra, mert genetikailag kódolva van arra, hogy csak olyan feladatra mondjon igent, amelyhez kedvet, erőt érez, s ötletei is vannak.

Lőw Zsolt halkan megemlíti, nem biztos, hogy a pályák környékén kell kutatnia a lehetőségeket. Ilyesmit sem szokás bevallani magasabb futballkörökben, ahogyan azt sem, hogy vannak szerethetőbb hangok is, mint a labda puffogása – például a feleség szava, a gyerekek csacsogása, őket csak egy bizonyos határig ildomos terhelnie a családfőnek hivatása ürügyén.

Azzal persze feladja a magas labdát hősünk, hogy pihenésképpen 2500 méter magas hegycsúcsokra tör, tekinthetném jelképesnek is, ám nem tehetem, hiszen éppen ő hűti le a kedélyeket azzal, hogy az út a lényeges, az akadályok leküzdése.

Most éppen úton van az edző, ám amit mond, az útravaló lehet.

Persze, hogy annak, aki – tehetséges.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!