Magyar futball, magyar nóta, 1. rész – Czibor Zoltán: Egyszer még hadd muzsikáljak

1997 nyarán egy komáromi vendéglőben – még a neve is sorsszerű, a Kocsis étteremben – vacsoráztunk Czibor Zoltánnal és két hölggyel. Kitűnő cigányzenekar játszott ott, s a prímás természetesen muzsikálni akart a vendégeknek. Na nem annyira nekem, a 19 éves újságírószakos egyetemistának, sokkal inkább a világhírű Czibor Zoltánnak, aki akkor már néhány éve újra Komáromban élt, ahol egykor vasutas, majd futballista lett, és élvezte, de meg is szenvedte ezt a furcsa, kétarcú posztkommunista világot, ami Magyarországon várta őt.

Az asztalunkhoz lépő muzsikus nem tudta, hogy amit most kér, „Milyen nótát húzhatok, Czibor úr?", arra a válasz nagyon, nagyon nehéz.

Nem azért, mert a magyarságához a legcudarabb száműzetésben is ragaszkodó futballsztár ne ismert, ne szeretett volna jó pár magyar nótát. Inkább azért, mert attól félt, ha komolyan veszi e kérdést, ha elhúzat egy bús magyar nótát, akkor meghasad a szíve.

Az emigráció barcelonai évtizedeiben tudatosan, a saját lelkét kímélendő kerülte az ilyen helyzeteket. Bár ismerősök, művészek, barátok megannyi lemezt küldtek neki, jóakaratból, kedvességből hazai muzsikával, magyar cigányzenével, ő e lemezeket egyetlenegyszer sem játszotta le. Mert nem lett volna képes végighallgatni azokat. Mert úgy érezte, ha meghallja sírni a hegedűt, azt nem éli túl.

És hosszan kérette magát akkor, 24 éve is. Látszólag azért, mintha ez egy túl banális kérdés lenne, rámenős akadékoskodás, ami megzavarja a vacsoránkat. Valójában azért, mert nótaválasztása a legmélyebb kitárulkozást, a legőszintébb vallomást jelentette.

„Hát jól van, ha annyira akarjátok – mondta nekünk, a szűk asztaltársaságnak, s a prímáshoz fordult: – Akkor húzd el a vén cigányt..."

Csak jóval később gondoltam bele, hogy mit is éltünk át akkor. A már halálos beteg Czibor Zoltán, aki évtizedes állhatatossággal és hősiesen kibekkelte ugyan a diktatúra bukását, de akinek alig néhány éve maradt csupán az ismét szabad Magyarországon, újjáalapította szeretett városa, Komárom addigra megszűnt futballcsapatát, és megszállottan küzdve az ügyért, elnökként felvitte a csapatot a másodosztályig. Mert ahogyan a nótában a reszketeg, visszavonult öreg művész mondja, kéri, úgy kívánta ő, Czibor Zoltán is: „Egyszer még hadd muzsikáljak, szívemből úgy igazán! Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány, öreg cigány, a vén cigány."

Ahogyan 1997-ben az Aranycsapat balszélsőjének és egyik legnépszerűbb játékosának a szívéből szólt az is: „Nagyságos uraim, kérem, nem tudom, ismernek-e még, könyörgöm, de sokat húztam, valaha réges-rég..."

Vagy Vörösmartyval: „Szív és pohár tele búval, borral, húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal”.
Aztán még annak az évnek az őszén eltemettük a magyar futballtörténet egyik legnagyobbját. „Nem muzsikál sohasem már, csendes lett a vén cigány" – mondja a nóta, Czibor Zoltán üzenete, példája, hazaszeretete azonban az Aranycsapat világraszóló története révén örökre fennmarad, s immár Komárom is méltó módon, büszkén őrzi az emlékét. Klapka György, Jókai Mór, Lehár Ferenc után a komáromiak legújabb kori hőse és példaképe, Czibor Zoltán nevét már nem csak sporttelep és utca viseli a városban, de elkészült az egész alakos szobra, Csák Attila szobrászművész nagyszerű alkotása is, amelynek augusztusi leleplezése juttatta mindezt eszembe.

Erre a szoborra, Komárom megbecsülésére Czibor Zoltán talán minden trófeájánál, góljánál büszkébb lenne. A barcelonai éjszakában nyugtalanul bolyongó hajdani világsztár ugyanis a tempót nehezebben bíró sportújságíró kollégámnak, Bocsák Miklósnak mondta a nyolcvanas évek elején: „Hogy miért nem lassítok? Majd ha látod kiírva, hogy Komárom, akkor megállhatunk." És az évtizedekig céltalanul bolyongó, naphosszat saját, Kék Duna nevű barcelonai bárjában, majd más kocsmákban időző Czibor legyőzte a történelmet: megérte a kommunizmus összeomlását és hazatért gyerekkora városába.

1996 végén, 1997 elején találkoztam először vele és a következő szűk egy esztendőben annyiszor utaztam Komáromba, ahányszor csak tudtam, annyi időt igyekeztem Czibor Zoltánnal tölteni, amennyit csak lehetett. Főként miután tavasszal megkaptuk a megbízást Bereczk Imre nagyvállalkozótól, Czibor-rajongótól, hogy készítsük el Zoli bácsi életrajzi könyvét fél éven belül. Felfoghatatlan megtiszteltetés és ajándék volt a közvetlensége, hogy éjszakákat beszélgethettünk át, hogy alig húszévesen szinte nála lakhattam, és sokáig valóban nem tudtam, vagy nem fogtam fel, hogy halálos beteg, hónapjai vannak csak hátra.

Persze ő sem így viselkedett. Utazott, szervezett, tervezett. Ki akarta festeni az MLSZ-től kapott lakását, a könyv előlegéből egy kis autót vásárolt, elhozta a Fradit és büszkén nézett körbe a zsúfolásig telt kis komáromi pályán, amelynek sarkában néhány, kordonnal elválasztott kerti pad jelentette a „díszpáholyt”.

Ma már világos, ezek a hetek, hónapok jelentették számára, hogy „egyszer még hadd muzsikáljak”...

Íme, Kondor Ernő klasszikus magyar nótája, a Vén cigány, a Czibor által kért nóta egy modernebb és két hagyományosabb felfogásban:

A ma már Czibor Zoltán Városi Sporttelepnek nevezett pályához közeli Kocsis étteremben elköltött ünnepi hangulatú vacsorán egyébként elhangzott még a „Nem tudom az életemet hol rontottam én el” kezdetű nóta is egyikünk kérésére, s ma is hallom, ahogy Zoli bátyám odaveti: „Nem te rontottad el, hanem a faterék...”

A rövid, közösnek mondható időszakunkba belefért egy emlékezetes szegedi kirándulás is, a már említett szponzorunk meghívására. A megyei futballszövetség elnökének tanyáján tett szürreális látogatást és a helyi sportbarátok által szervezett pódiumbeszélgetést – ebből csak a beszélő nevű helyi hátvédlegenda, Portörő Gábor emlegetésére emlékszem – szűk körű vacsora követte a Royal szállóban. Soha sem felejtem el, a hajdan nagy nevű hotel éttermében mi voltunk az egyetlen vendégek, és a mi asztaltársaságunknak játszott a letűnt évtizedekből valamiképpen ott maradt cigányzenekar, amelynek tagjai kiélvezték, hogy most egy hajdani világsztárnak produkálhatják magukat. A fiatal prímás eljátszotta a Pacsirtát a virtuóz hegedűszólóval a közepén, illetve aktualizálta a nagyszerű „Nem azért szeretlek” kezdetű cigánynótát, hogy azt mondja: „Én vagyok én, a Royal közepén, eladom a szívemet egy forintért”...

Ahogy ott ültünk, a kihalt, nagy múltú szállodában, az üres étterem közepén megterített egyetlen asztalnál, süllyedő hajóként imbolyogva a múlt tengerén, világos volt, hogy itt és most örökre vége van valaminek. A zenekar még játszott, ahogy egykor a Titanic muzsikusai, de már ennek a melankolikus jelenetnek a megismétlésére sem volt többé esély.

Hajnalban indult a vonatom Pestre, a hotel hamarosan bezárt, Zoli bácsi azon az őszön meghalt, a magyar válogatott pedig két meccsen 12 gólt kapott Jugoszláviától, amely már szintén nem létezik. Ahogyan a kopott magnókazetták sem, amelyeken még évekig őrizgettem a komáromi és a szegedi nótázások zajos felvételét.

A 2. rész tartalmából: Puhl Sándor bankót ragaszt a cigányprímás homlokára, pedig úgy volt, hogy siet...

Ha Önnek is van emléke, fényképe, története arról, hogy nagy futballistáink, edzőink mely nótákat énekelték szívesen, örömmel veszek minden információt a gyorgy.szollosi@nemzetisport.hu címen.