CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2021.10.17 08:08 Frissítve: 2021.10.17 08:29

Labdarúgás: íme, a sikeres futballnemzetek receptjei

Németország a 2000-es Eb mély­ütése után 14 évvel képzési megújulással és szélesebb társadalmi merítéssel világbajnok lett, Franciaország az akadémiai rendszert járatta csúcsra, Olaszországot drasztikus fiatalítás tette naggyá Európában.

Kylian Mbappé és társai 2018-as világbajnoki diadala a franciaországi szakmai háttérrendszer dicsérete, a szövetség clairefontaine-i szuperakadémiája ontja a tehetségeket (Fotó: AFP)

 

 
Türelem – Somogyi Zsolt jegyzete

Világbajnokok, Európa-bajnokok útjára lépni egyszerre árulkodna önámító aránytévesztésről és kishitű majmolásról, mégsem tanulság nélküli a nemzetközi futballélet csúcspéldáinak felelevenítése. Különösen, ha Marco Rossi szövetségi kapitány nemrég elhangzott, vitát ébresztő, a Nemzeti Sportban a minap részletesen is boncolgatott kritikájára gondolunk: „Mintha Magyarországon nehézséget jelentene a nemzetközi szintű futballisták kinevelése.”

Tehetséggondozás és utánpótlás-nevelés terén az elmúlt negyedszázadban rendkívül hatékonynak bizonyult az aktuális világbajnok, Franciaország, amely a számos nyilvánvaló különbség mellett – mint Dénes Tamás újságíró, futballtörténész mellékelt nyilatkozata is rávilágít – a hatékony akadémiai rendszert illetően értékelhető mintát kínál a magyar futballnak is.

 

A megfigyelői hálózatról, a kiválasztásról és a tehetséggondozásról személyes tapasztalatot is szerezhettünk három éve, amikor a Moszkvában elért vb-győzelmet követő ősz során franciaországi riportsorozatot készítettünk a siker szakmai hátteréről. Eljutottunk a 67 millió lakosú és több mint kétmillió igazolt labdarúgót számláló ország egyik szakmai műhelyébe, Champigny-sur-Marne kisvárosába, a Párizshoz közeli Val-de-Marne körzet megyei futballközpontjába, amelynek felelőssége egyebek mellett a környékbeli kis klubokban felbukkanó talentumok kiemelése (itt találtak többek között a Créteil utánpótláscsatában villogó Adrien Rabiot-ra vagy a képességeit az US Fontenay-sous-Bois csapatában csillogtató Blaise Matuidire).

Angol megújulás, magyar hatás

Meghökkentő cikkre bukkantunk a Labdarúgás című szakfolyóirat egyik 1962-es számában. Az   „Angol futballreform”  címmel publikált írás a Premier League születése előtt harminc évvel, az európai Szuperliga-botrány előtt majdnem fél évszázaddal a következőket írta:  „A nagy klubok sürgetőleg lépnek fel, nagyobb távra a szuperliga megteremtése lebeg szemük előtt. Ennek a szuperligának legfeljebb tizenhat tagja volna. A szövetség nem ellenzi a ligának terveit, és a FIFA új elnöke, Stanley Rous – aki évtizedeken át vezette az angol szövetség ügyeit –, ajánlja a reformterv elfogadását. Az a cél, hogy a játék látványosabb legyen, ezt követeli a közönség is, amely két esztendő alatt kb. 5 és fél millióval lett kevesebb és az elvesztett hívőket most vissza szeretnék nyerni az egyesületek.”

Bár a cikk egyértelműen a klubfutball frissítésére utal, a háttérben zajlott egy általánosabb, az angol válogatottat is érintő szakmai folyamat, amelynek hozadékaként Anglia 1966-ban megnyerte a hazai rendezésű világbajnokságot. Az azóta is példa nélküli siker előzményeit boncolgatva nem megkerülhető a magyar hatás, hiszen az 1953 novemberében elszenvedett, a hazaiak olvasatában erős leckével felérő 6:3-as vereség az angol labdarúgásban egy többrétű, a válogatási rendszert, a taktikai gondolkodást, a bemelegítési módszereket és a sportöltözéket is befolyásoló megújulási folyamathoz vezetett.

Miközben kint, a pályán javában zajlott az edzés, a szakmai irányítóközpont irodájának faláról gondosan leolvashattuk, mit jelent a beosztást tekintve a központi figyelem: az U11-es korosztályt is számontartják, de az U13-as, az U15-ös és az U16-os korosztály legjobbjainak már közös edzést is szerveznek heti rendszerességgel. Vagyis aki a saját egyesületében kitűnik, minden héten egyszer a megye legjobbjaival gyakorol, és a tizenkét párhuzamosan működő területi szervezet küldheti tovább a legrátermettebbeket a Francia Labdarúgó-szövetség 1988 óta működő országos szuperiskolájába, a világhírű clairefontaine-i akadémiába. Az egykori francia futballszövetségi elnök, az ötletgazda Fernand Sastre nevét viselő intézmény hétfőtől péntekig bentlakásos rendszerben a legmagasabb szintű technikai, állóképességi és pszichológiai képzést nyújtja a 13 és 15 év közötti korosztály kiváltságosainak, különös hangsúlyt fektetve a döntéshozatali képesség fejlesztésére. A játékosok hétvégén anyaklubjuk színeiben játszanak, szintén szigorú felügyelet mellett – a szakmai kontrollt biztosítja a Franciaországban hagyományosan rendkívül erős edzőképzés.

„Ha struktúrában gondolkodunk, nyolc-tíz év múlva nagy csapat lehet a francia válogatott” – mutatott rá a francia válogatottat 1973 és 1975 között szövetségi kapitányként vezető temesvári tréner, Kovács István annak idején, és jóslata beigazolódott: 1984-ben a Michel Platini fémjelezte csapat Európa-bajnok lett. A struktúrában gondolkodás a kiválasztási piramist és a claire­fontaine-i elitképzést tekintve is bevált, hiszen a fővárostól ötven kilométerre eső futballfellegvár falai közül olyan játékosok kerültek ki az idők során, mint Thierry Henry, Nicolas Anelka, William Gallas, Olivier Giroud, Blaise Matuidi vagy Kylian Mbappé. Nem mellesleg a franciákhoz méltatlan, 1986-tól 1996-ig tartó sötét évtized után – amely során egyedül a rossz emlékű, csoportkörben végződő 1992-es Eb-n vett részt a válogatott – elérkezett a fényes korszak az 1998-as világbajnoki és a 2000-es Európa-bajnoki címmel. A sikerek összekapcsolódtak egy lényeges változással, a válogatott szélesre tárta kapuit az addig elenyésző kisebbségben lévő másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók előtt.

„Az 1998-as vb-győzelem több szempontból fordulópontot jelentett  – fogalmazott lapunknak korábban Rico Rizzitelli, a So Foot magazin szakírója. – Addig a futballt Franciaországban többnyire a »beauf«-ök, vagyis a hülyegyerekek sportjának tartották, a világraszóló diadal azonban a társadalmi érdeklődés homlokterébe helyezte. Más jelentést kapott a stadionokban a francia zászló vagy a Marseillaise, ugyanakkor népszerűvé vált a sokszínűséget éltető, fantasztikusnak ható, valójában üres frázisként pufogtatott »black, blanc, beur« kifejezés.”

Kicsik nagy csodái, nagyok kis kihagyásai
A nagy győztesek mellett érdemes a relatív sikereket elérőkre is vetni egy pillantást: az Eb-ezüstérmes, nemzedékváltáson átesett és szintén akadémiáiban bízó Angliára, az évek óta stabilan az elit holdudvarához tartozó, 2014 óta minden nagy tornán minimum negyeddöntős Belgiumra, vagy a „hogyan lehet kevésből sokat elérni?” verseny világbajnokára, a 2016-os Eb-re és a 2018-as vb-re is kijutó Izlandra. Érdekes követni, miként indul be fokról fokra a 2014 és 2021 között a tornaszerepléseit tekintve téli álmot alvó, híresen hatékony holland futballrendszer, valamint a legutóbbi Eb-n elődöntős Dánia megkapaszkodása is szolgálhat tanulságokkal.

A későbbi évek politikai eseményei és belső feszültségei igazolták, hogy a harmonikus társadalmi egység érzete hamis illúziónak bizonyult, a sokszínűség azonban azóta is megmaradt, annak minden szakmai előnyével: szűk vonzáskörzetével együtt 2002 és 2018 között a népek olvasztótégelyeként működő Párizs adta a legtöbb világbajnokságon szereplő labdarúgót a földkerekség városai közül (összesen 60-at, megelőzve az 50-nel következő Buenos Airest), és nem csak a francia válogatottba. A tehetséggyár kifogyhatatlanul ontja a játékosokat, bizonyítja az adat, hogy a 2018-as világbajnokság teljes mezőnyében nem kevesebb mint 52 Franciaországban született futballista szerepelt, nagyságrendekkel több, mint ahány Brazíliából (29) vagy Argentínából (28) indult.

A multietnikus recept fontos részét adta Németország sikereinek is, amelyeknek csúcsa a 2014-ben nyert világbajnoki aranyérem volt. Addig azonban rendkívül hosszú, példás türelemmel végigjárt út vezetett, kezdve a 2000-es Európa-bajnokság tragédiával felérő, egy ponttal zárt csoportköri botladozásától. Berti Vogts szövetségi kapitány (1990–1998) szájából már a kilencvenes évek végén elhangzott egy Marco Rossiéhoz kísértetiesen hasonlító bírálat a német utánpótlás-neveléssel kapcsolatban, az ezredfordulón rendezett kontinenstorna pedig már tényleg tettekre sarkallta az ország futballvezetőit.

Sokkszerű élményként érte a németeket a 2000-es Eb-kudarc, a gyászos teljesítmény után döntöttek a megújulásról

„Az az Eb valósággal sokkolt bennünket” –  jelentette ki Karl-Heinz Rummenigge, aki a Bayern München képviseletében elnökölte a hét klub küldöttjéből szervezett munkacsoportot, amely a Német Labdarúgó-szövetség kezdeményezésére nekiállt a válogatott hatékonyabb segítésén dolgozni. Ahogyan Wolf­gang Holzhäuser, a Bayer Leverkusen delegáltja fogalmazott akkoriban, a nemzeti csapatra úgy érdemes tekinteni, mint a 18 tagú Bundesliga tizenkilencedik szereplőjére. Uli Hesse FourFourTwo-ban közzétett alapos cikke hangsúlyozza, hogy a német válogatott megújulását három tényező serkentette azokban az években: a hagyomány, a pénz és a kényszer.

A hagyomány ez esetben a klubok „közszolgálati” gondolkodását jelenti, amely sokszor szemben áll a kézenfekvő érdekeikkel, éppen ezért fontosak az olyan biztosítékok, amilyen például a Németországban a tulajdonosi viszonyoknál rögzített egyesületi többség vagy az indulási licenchez szükséges pénzügyi tisztaság, illetve az utánpótlást segítő szakmai vállalás. A 2002-ben meghirdetett, kiterjedt tehetségkutató programhoz az első évben 48 millió eurót rendelt a futballszövetség, az összeget aztán évről évre növelte.

A gyökeres reformok tizennégy évvel később értek be igazán, az utánpótlásképzés újragondolása és a szélesebb társadalmi merítés a brazíliai vb-n győzelmet hozott (Fotó: Imago Images)

A célt Jörg Daniel, a program vezetője fogalmazta meg: „Ha az évszázad tehetsége történetesen egy kicsi faluban születik a hegyek között, mostantól nem marad észrevétlen, megtaláljuk ott is.”

Beteljesületlen amerikai álom

Ahhoz képest, hogy a 2022-es házigazda Katart követően, 2026-ban az Egyesült Államok ad otthont a világbajnokságnak (Kanadával és Mexikóval karöltve), a nagy amerikai futball­álom megvalósulása még mindig várat magára. Legalábbis ami a férfiválogatott eredményeit illeti, a négyszeres vb-győztes, eddig valamennyi hivatalos világbajnokságon érmet szerző női csapat ugyanis hagyományosan szárnyal. Miközben az észak-amerikai labdarúgó-bajnokságot, a Major League Soccert (MLS) szokás a piaci alapon működő futballbajnokságok mintaképeként emlegetni, a gazdasági sikerekből vajmi kevés ragad az Egyesült Államok válogatottjára, amely a 2018-as világbajnokságról minden erőfeszítés dacára lemaradt, ahogyan – és ez már az utánpótlásképzés kritikája is – sorozatban három olimpiára, a 2012-esre, a 2016-osra és a 2021-esre is hiába igyekezett odaérni. A befektetett pénz, energia és központi reformszándék hatástalanságára példa még – a 2008-as Eb-elődöntős szereplést leszámítva – az 1988-as szovjet Eb-ezüstérem óta sikertelen orosz válogatott útja. Még látványosabb a kudarc a széles nyilvánosságban néhány éve még a 2030-as vb-aranyérem ígéretével kampányoló Kína vergődése, a válogatott ugyanis a vérmes remények ellenére a 2002-es dél-koreai–japán rendezésű torna óta nem volt ott a végső mezőnyben.

A brazíliai vb-győzelemig hátralévő tizenkét év során összesen 52 úgynevezett kiválósági központot hoztak létre a legjobb fiatal játékosok beiskolázására, továbbá kialakítottak 366 területi edzőközpontot és gondoskodtak 1300 tökéletesen felkészített, teljes állásban dolgozó utánpótlásedző kiképzéséről. Ami pedig a fent említett kényszert illeti: a kétezres évek elejének átmeneti anyagi nehézségei néhány klubot arra késztettek, hogy a mindig olcsó megoldásnak számító fiatalítás mellett döntsön, sőt az ifjúság támogatására koncepciót dolgozzon ki, ahogyan például a téren mintaegyesületnek számító Borussia Dortmund tette. Mindebből természetesen a válogatott is hasznot húzott.

Nem hagyható figyelmen kívül a fent említett színesítési folyamat sem, amely a válogatott társadalmi bázisát és merítési lehetőségeit jelentősen kiszélesítette, hiszen a török, lengyel vagy afrikai bevándorlók leszármazottjainak integrálásával a német futball számottevő plusz erőforráshoz jutott.Gondoljunk csak a riói vb-döntőben pályára lépő Miroslav Kloséra, Jérome Boatengre vagy Mesut Özilre, de a német nemzeti csapat részben vagy teljesen idegen származású tagjait hosszasan lehet sorolni az elmúlt húsz év válogatottjainak névsorát tetszőlegesen böngészve. És ami a német példa legfőbb tanulsága: nem szabad kapkodni, tudni kell kivárni a nagy pillanatot. Joachim Löw 2006-tól tizenöt évig töltötte be a szövetségi kapitányi tisztséget, nyolc évig építhette világbajnok együttesét, bátran tervezhetett a következő hétre, hónapra vagy évre, nem kellett minden döntésénél a túlélésre gondolnia.

Efféle stabilitásról nem beszélhetünk a nyári Európa-bajnokság győztesével, Olaszországgal kapcsolatban. Hiába a szakmai boszorkánykonyhaként működő covercianói központ és az erős futballhagyományok, a pályán elért eredményeket és a futballvezetői döntéseket tekintve is igencsak szeszélyes világ jár arrafelé. A 2018-ban kihagyott világbajnokság megdöbbentette az olasz futballtársadalmat, és olyan fiatalítási hullámot indított el a válogatottnál, amely Roberto Mancini szövetségi kapitány vezetésével három év után és szinte hibátlan felvezetést követően Eb-aranyat hozott. Hogy hosszú távon mennyit ér a gyorsan megvalósított koncepció, a következő évek döntik csak el.

Ha az elmúlt évtized felnőtt tornagyőzteseit nézzük, az említettektől különböző tapasztalatokkal szolgál a 2012-es Eb-n – a 2008-as Eb és a 2010-es vb után ismét – első spanyol vagy a 2016-os Eb-t megnyerő portugál válogatott példája. A fél évtizedes spanyol uralomról szólva érdemes kiemelni a különböző korosztályos válogatottak taktikai profiljának mintaszerű összecsiszolását, kiegészítve a jövő játékosainak mindenkori teljesítményéről vezetett, igen hatékonyan működő információs rendszerrel. Az akkori spanyol válogatott játékát elnézve tagadhatatlan a két nagy klub, a Real Madrid és talán még inkább a Barcelona hatása, még ha a hasonlóságok ellenére is nehéz egyetérteni azokkal, akik egyszerű másolásról beszéltek.

Portugália szintén előszeretettel támaszkodik tehetős és kiterjedt tehetségfigyelő hálózatokat működtető klubjaira (Benfica, Sporting, Porto), élvezi az egyesületek termékeny utánpótlás-képzésének gyümölcseit, mellesleg hagyományosan jelentős figyelmet szentel a korosztályos válogatott tornáknak. Az elitből kirobbanthatatlan portugálokra gondolva nekünk, magyaroknak mindig tanulságos felidézni a mediterrán ország területi és népességmutatóit: 92 000 négyzetkilométer, bő 10 millió lakos. Ismerős kategória…

DÉNES Tamás futballtörténész, lapunk korábbi főszerkesztője
Magyar szemmel nézve figyelemre méltó az angol és a francia példa, amely a jól működő akadémiai rendszerre épül. Itt a hangsúly a jól működő kifejezésen fekszik, hiszen a nálunk is kiépült akadémiai képzés sikere azon múlik, mennyire hatékony a szakmai munka, létezik-e szigorú ellenőrzés, megvan-e a kellő elszámoltatás, megfelelően felügyelik-e a minőségi munkára szánt költéseket. Itt érzékelek némi konfliktushelyzetet, hiszen az akadémiák a független működés miatt ódzkodnak bármiféle központosítástól, a kontroll viszont óhatatlanul központosítást jelent. Más jellegű mintát kínál a német vagy a svájci futballfelfogás, amely a multikulturális gyökerekből táplálkozik a másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók bevonásával. Nálunk nincs ilyen multikulturális bázis, ugyanakkor érzésem szerint jó irány a határon túli fiatalok felé nyitni. Bár nem feltétlenül a nép hangja a mérvadó, kétségtelen, hogy a közvélemény könnyebben elfogadja, ha magyarlakta vidékek tehetségei épülnek be a válogatottba, a délvidéki Nikolics Nemanjával vagy a felvidéki Priskin Tamással egyszerűbb azonosulni. Loic Negót is ünneplik a szurkolók, ha hozzásegíti a válogatottat az Eb-részvételhez, de gyanítom, őt sikertelenség esetén hamarabb megtalálnák. Az említett különbség miatt nálunk nem érvényes a német párhuzam, mégis elgondolkodtató a német válogatott nyitása a multietnikus rétegek felé, hiszen arra a feltevésre épül, hogy a futball esélyt kínál a társadalmi érvényesülésre. Erre a szempontra a magyar labdarúgásban is érdemes figyelni, egy mélyszegénységben élő fiatal tehetségben valószínűleg erősebb az ösztönzés, mint egy budai értelmiségi család gyermekében.

 

2021.11.29 19:37:01

Minden más foci CSILLAG PÉTER

Helyszíni riport Borsod-Abaúj-Zemplén megye súlyos szegénységben élő, eldugott vidékeiről.

2021.11.29 18:23:32

Minden más foci BACSKAI JÁNOS

Arany fénybe borult az Eiffel-torony, de szó szerint, Lewandowski szomorkodhat, C. Ronaldo csak a hatodik.

2021.11.29 11:54:11

Minden más foci MTI, V. Á.

A harmadik helyen holtversenyben Bruno Fernandes és Thomas Müller végzett.

2021.11.05 16:51:00

Minden más foci TŐKE JÁNOS, VÉGH JÁNOS

Az első félidőben még előnyhöz jutott a topolyai csapat, ám a lazarevaciak a hajrában fordítani tudtak.