Arany 44 év után – a 2008-as Európa-bajnokság és a spanyol korszaknyitány

„Egyelőre nem tudjuk felfogni, mit is jelent ez nekünk. Végre elértük azt az eredményt, amelyet már évtizedek óta megérdemeltünk volna. Két év múlva a világbajnokságon is az aranyért szállunk harcba.”

Ha elővesszük Cesc Fabregas 2008-as Európa-bajnoki döntő után tett nyilatkozatát, olyan érzésünk lehet, hogy a hárommondatos összefoglaló dióhéjba sűrít mindent, ami utólag a spanyol válogatott győzelméről elmondható. Amikor az Arsenal középpályása arról beszélt, hogy évtizedek várakozása után hozott áttörést a siker, kijelentését szó szerint kell vennünk: noha Spanyolország – részben a Real Madrid és az FC Barcelona uralta, világelitnek számító hazai bajnokságának köszönhetően – jó ideje futballnagyhatalomnak számított már, valójában az 1964-es Nemzetek Európa-kupájában nyert aranyérme után 44 évig nem jutott csúcsra. És itt érdemes felhívnunk a figyelmet Fabregas gondolatának második felére: ahogy kincstári optimizmust sugalló, talán igazán végig sem gondolt jóslata előrevetítette, két évvel később ténylegesen megnyerte a csapat Dél-Afrikában a világbajnokságot, egyszersmind egyértelművé téve a nemzetközi futballterminológiában a „spanyol korszak” fordulat létjogosultságát. A tündérmese pedig tovább íródott, 2012-ben ismét Európa-bajnok lett a spanyol együttes, amint arról már Eb-történeti sorozatunk egyik korábbi fejezetében részletesen szót ejtettünk.

Most azonban összpontosítsunk az osztrák–svájci közös rendezésű tornán elért dicsőségre, amely még az Eb után leköszönő, 2014-ben elhunyt Luis Aragonés edzői munkásságának gyümölcse volt (a szövetségi kapitányi poszton Vicente del Bosque váltotta és vitte tovább a stafétát 2016-ig). Tulajdonképpen nevezhetjük a 2008-ast rajt–cél győzelemnek, hiszen a Michel Platini-féle 1984-es francia sikercsapathoz hasonlóan Spanyolország is úgy szerezte meg az aranyérmet, hogy csoportjában megnyerte az összes mérkőzését. Kezdődött az oroszok elleni innsbrucki gólzáporral, a David Villa mesterhármasával színesített mérkőzésen a spanyolok 4–1-es csapást mértek a Guus Hiddink szövetségi kapitány irányításával küzdő orosz válogatottra, amely a kínos rajtot leszámítva szinte a legszebb futballt játszotta a tornán. Az Andrej Arsavin és Roman Pavljucsenko góljaival szárnyra kapó oroszok a csoportjukból továbbjutva az Eb nehezen felejthető, szikrázó csatáját vívták a negyeddöntőben a végül 3–1-re alulmaradó hollandokkal, és csak az elődöntőbeli újabb spanyol akadály állta útjukat (3–0).

Visszatérve a spanyolok csoportban elért eredményeire: a kiadós oroszverést követte két 2–1-es siker, először a Zlatan Ibrahimovic-féle Svédország, majd a címvédőként három vereséggel búcsúzó Görögország ellen. Miután pedig kipöckölte az Aragonés-csapat az Eb trónján ülő Görögországot, következett a „hivatalban lévő” világbajnok, Olaszország elleni összecsapás, és – ne szépítsük – az Eb egyik legunalmasabb mérkőzése. A százhúsz percnyi, gól nélküli, meddő gyürkőzés után tizenegyesek szabadították meg a bécsi Ernst Happel Stadion semleges közönségét a további izgalommentes időtöltéstől, a 4–2-re megnyert szétlövés után persze a spanyol tábor mit sem bánta már a kétórányi eseménytelenséget. A már említett elődöntőbeli, oroszok elleni gála után elérkezett a bécsi döntő, amelyen a Casillas – Sergio Ramos, Marchena, Puyol, Capdevila – Marcos Senna – Iniesta, Xavi, Fabregas, David Silva – Torres kezdő tizeneggyel felálló spanyol csapat 1–0-ra múlta felül a Joachim Löw vezette Németországot. Mégpedig olyan góllal, amelyet szakmabeliek a spanyol játékfelfogás jelképes összefoglalásának vettek: két pontos, lapos passz után Xavi zseniális ütemben ugratta ki a védők közül kilépő Fernando Torrest, aki Jens Lehmann fölött a kapuba pöckölte a labdát.

Az Európa királyává koronázott spanyol válogatott érdeme, hogy a csapat mindvégig „hű maradt önmagához”, ami futballnyelvre fordítva ennyit jelentett: nem áldozta fel a haszon, az eredmény érdekében könnyed, szép, passzokra épülő játékát, sőt a következő évek tapasztalata alapján éppen ezzel a stílussal teremtett iskolát. És Aragonés, az Hortalezai Bölcsnek nevezett mester ki is jelölte emlékezetes szavaival az irányt: „Győzni és győzni és győzni, győzni megint, győzni és győzni és győzni… Ez a futball.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 29-i lapszámában jelent meg.)