A Fekete Pók, a Dán Óriás és más „bombakészítők” – az Eb-k legnagyszerűbb kapusai

„Kapusnak lenni a futballban olyan, mint bombakészítőnek a hadseregnél. Egy rossz mozdulat, és a levegőbe repül mindenki” – mutatta be szakmáját Artur Boruc, a 65-szörös válogatott lengyel kapus (témánk szempontjából nem mellékesen a 2008-as és a 2016-os Európa-bajnokság résztvevője). Tapasztalt olasz kollégája, a négy Eb-t megjáró Gianluigi Buffon máshonnan közelített a kérdéshez: „Gyerekként gólokat akarsz rúgni. Aztán felnőve elkattan az agyad, és végül kapus leszel.”

A kapusfilozófia külön ág a futballtudományok bonyolult rendszerében, a kiváltságokkal járó posztról, sajátos szerepkörről, különc gondolkodásmódról szóló bölcsességekkel szinte futballkaput lehetne rekeszteni. A műfaj csúcsa a magyar nyelvű szakirodalmat tekintve alighanem Jonathan Wilson Kívülállók című, 2015-ben megjelent, majdnem 400 oldalas könyve, amelynek borítóképe minden szónál pontosabban ragadja meg a kapuslét jellegét: esti mérkőzésen látunk hátulról, a hálón keresztül egy magányosan ünneplő kapust, aki két karját magasba emelve, az eseményektől távol örül a sűrű köd mögötti, ismeretlen messzeségben született gólnak. A kötet angol szerzőjének bevezetője idézi Francis Hodgson Csak a kapust kell legyőzni című művének definícióját: „Ő az egyetlen ember a pályán, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza azt, amiért mindenki más küzd... Ő a megtestesült antifutball. Azzal, hogy a gól megakadályozására esküdött fel, a futball lényegét árulta el.”

Jonathan Wilson szerint azonban a lényeg ennél mélyebben rejlik: „A kulturális antropológusok többsége egyetért abban, hogy a futball gyökerei – számos más sportággal együtt – ősi, vallásos szertartásokra nyúlnak vissza. Percy M. Young a brit futballról írott művében kifejti, hogy a játék eredete arra az időre vezethető vissza, amikor őseink a termékenység szeszélyes istenének jóindulatát labdajátékkal kísért ceremóniákkal próbálták elnyerni. Ennek során a labdát valamilyen kitüntetett helyre kellett eljuttatni: ez lehetett megszentelt földdarab, egy faodú vagy a föld alól előbukkanó forrás is. A labda – a Nap szimbóluma – ezzel jelképesen hazatért, amit az eljövendő jó szerencse zálogának tekintettek. (...) Ha tehát elfogadjuk, hogy ezek az ősi szertartások valóban mélyen gyökereznek a játék szellemében, akkor a kapus a megtestesült kárhozat, a termés elpusztítója, az éhínség lovasa.”

 

A párhuzam alapján ennek a cikknek a főszereplői az éhínség európai lovasai, az Eb-termés elpusztítói. Más szóval: az Európa-bajnokságok történetének meghatározó kapusai.

„Milyen kapus az, aki nem szenved a kapott góltól? Muszáj szenvednie! Ha nem bántja az eset, az már a vég. Mindegy, mit csinált a múltban, nincsen jövője” – szólt az orosz kapuslegenda, a 74-szeres szovjet válogatott Lev Jasin ars poeticája. Az európai válogatottaknak szervezett sorozatban – amelyet akkor még Nemzetek Európa-kupájának hívtak – először éppen Budapesten lépett pályára, 1959 őszén, a Jurij Vojnov góljának köszönhetően 1:0-ra győztes csapatban. Harmincéves volt már akkor, kései érésének magyarázatáról Hegyi Tamás és Kormanik Zsolt Az Európa-bajnokságok legjobb ötven futballistája című könyvében olvashatunk. „Az ötvenes évek derekán nagyot fordult vele a világ, amit az elemzők annak tudtak be, hogy a kiváló adottságú fiatalember rájött: ha nem akar örökre a kispadon ragadni, minimum meg kell kétszereznie az edzésmunkáját. Megtette, és mire elérkezett az első Eb-döntő ideje, már kiegyensúlyozott, mentálisan erős, rettegett tizenegyesölő hírében állt, aki a legjobb lövőket is képes elbizonytalanítani. Emellett igazi vezérként, hangos szóval irányította a társait a gyepen, és gyors, hatalmas kidobásával pillanatok alatt fordította védekezésből támadásba a játékot. Reflexein látszott, hogy egykor jégkorongkapusként is élesítette őket.”    Hogy mekkora szerepe volt a sikerben jégkorongmúltjának, nehéz megítélni, mindenesetre tény: a Fekete Póknak nevezett kapus a Szovjetuniót 1960-ban aranyéremhez, 1964-ben ezüstéremhez segítette (közben 1963-ban kiérdemelte az Aranylabdát).

Utóbbi tornán döntőbeli ellenfele a nyertes spanyolok karakteres baszk kapusa, José Ángel Iribar volt, a hatvanas évek Eb-történetéhez tartozik azonban az olasz kapuscsillag, Dino Zoff felragyogása is. Az 1968-as olasz aranygárda kulcsembere lett Jasin után a második kapus, akit pályafutása során kétszer is beválasztottak az Eb álomcsapatába (később Gianluigi Buffon és Iker Casillas követte a sorban, akkor azonban már nem tizenegy tagot, hanem bő keretet adott meg a torna végén az UEFA). Egyéni dicsérete, hogy 1980-ban a negyedik helyen végző olasz válogatottból látták a legjobbnak, nem mellesleg 1974 novembere és az 1980-as bronzmérkőzés között 778 percen át nem kapott gólt az Eb mérkőzésein és selejtezőin.

Érdekes módon az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) szakértői 1972-ben nem a győztes nyugatnémetek kapusát, Sepp Maiert, hanem az ezüstérmes Szovjetunió kapuját védő Jevgenyij Rudakovot emelték ki. Négy évvel később már nem adódott ilyen dilemma: Ivo Viktor, Csehszlovákia hőse aranyérmesként fogadhatta a gratulációkat a nyugatnémetek elleni, 2–2-es döntetlent hozó, tizenegyesekkel megnyert döntőn mutatott fényes teljesítményéért (tizenegyest nem védett ki, a 120 perc alatt viszont bravúrokat mutatott be). A selejtezőkkel együtt három Eb-sorozatban vett részt, húsz Eb-mérkőzéséből tizenegyen nem kapott gólt, a belgrádi 1976-os diadal évében Csehszlovákiában (ötödször is) az év játékosának választották, az Aranylabda-szavazáson pedig harmadik lett.

Az 1984-ben csúcsra jutó, Michel Platini-féle francia aranynemzedék kapuscsillaga Joël Bats volt, a torna legjobb kapusának azonban – egyéni tündöklése rendkívüli elismeréseként – a csoportjában elvérző, elődöntőig sem jutó nyugatnémetek játékosát, Harald Schumachert találták. A nyolcvanas évek krónikája nem lenne teljes Hans van Breukelen méltatása nélkül, az 1988-as holland sikercsapat kapusa a Szovjetunió ellen 2–0-ra megnyert döntőben kivédte Igor Belanov büntetőjét.

Következett az Eb-történelem tündérmeséje, a „strandról beeső” dánok 1992-es menetelése, amelynek kulcsszereplője volt a 198 centiméteres kapus, a „Dán Óriás” becenévvel illetett Peter Schmeichel. Az angolok, a svédek, a franciák és a németek ellen összesen két gólt kapott, legnagyobb meccse azonban a hollandok elleni elődöntő maradt. „A felejthetetlen csatában kétszer nagy bravúrral mentett Ruud Gullit elől, majd a 11-esek során villámgyors balra vetődéssel kiütötte a másik csillag, Marco van Basten lövését, amivel a döntőbe juttatta a szétlövésben hibátlan társait”  – írja idézett könyvében Hegyi Tamás és Kormanik Zsolt.

Az angol David Seaman és a német Andreas Köpke teljesítménye miatt is emlékezetes 1996-os Eb után jöttek a francia évek, az 1998-as vb-győztesek 2000-ben az Eb-n is csúcsra értek, a kapuban Fabien Barthezzel. A tornán mégis inkább az olasz Francesco Toldo nevéhez fűződik a fő mutatvány: a hollandok elleni elődöntő (0–0) rendes játékidejében kivédte Frank de Boer büntetőjét (Patrick Kluiverté a kapufát találta el), a továbbjutásról döntő tizenegyesek közül pedig kettőt is hárított. A 2004-es görög csoda őszes hajú kulcsembere, Andonisz Nikopolidisz mellett ki kell emelni a portugáliai torna mezőnyéből a csúcsformában védő cseh kapusklasszist, Petr Cech-t.

A 2008-as Európa-bajnokságon aztán megtörtént, ami korábban sohasem: csapatkapitányként kapus vehette át a győztesnek járó Henri Delaunay-trófeát. Iker Casillas, a spanyolok vezére ráadásul az egyenes kieséses szakaszban gólt sem kapott, leszámítva az olaszok elleni negyeddöntő tizenegyespárbajában esett találatokat, ám ott is inkább a két kivédett lövést kapcsoljuk a nevéhez. A csapatkapitányi trófeaemelést aztán 2012-ben is megismételhette, a 4–0-ra megnyert, olaszok elleni kijevi döntőben elvéve az esélyt az Eb-k történetében erős nyomot hagyó Gianluigi Buffontól, hogy ő is kipróbálhassa a torna végén a mozdulatot.

Rui Patrício, a 2016-ban nyertes portugálok kiváló kapusa jókor volt jó helyen (bár ezt a magyarok elleni, 3–3-as döntetlennel záruló csoportmérkőzésen talán nem mindenki érezte így), a lengyelekkel szembeni negyeddöntő (1–1) végén az ő védése is kellett a tizenegyespárbajban csapata továbbjutásához. A franciaországi Eb-ről szólva azonban illő megemlíteni még a Bernd Storck-féle csapat meghatározó alakját, a nemzetközi médiában is a torna jellegzetes figurájaként bemutatott „mackónadrágos kapust”, Király Gábort. A kapusfilozófia nyelvén mondva: az Eb-k történetében a termés eddigi utolsó magyar pusztítóját.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 15-i lapszámában jelent meg.)