Nagymenő nagyfőnökök – Moncz Attila publicisztikája

A JÁTÉK SEBESSÉGÉN, a mérkőzés közben megtett kilométereken vagy éppen a technológiai fejlődésen keresztül nagyon sok összetevő által megállapítható, mennyit fejlődött a labdarúgás az elmúlt másfél évszázadban. Ezek mérhető pillérek, ugyanakkor a sportágnak több olyan szegmense is akad, amely nem számszerűsíthető, viszont látványosan megmutatja, az egykori játékból miképp lett mára kőkemény üzlet. Az egyik ilyen a tulajdonosi szerkezet szinte teljes átalakulása. Csak kivonatosan: a kezdetben formális jellegű tulajdonosok után megjelentek az igaziak is (így például a családok), a világháború után jöttek az üzletemberek, a cégek és a politikum, majd „szót kértek” a szponzorok is, hogy aztán a kilencvenes évek globalizációs folyamatait követően az új évezredben színre lépjenek a milliárdosok és a globális márkák is a tulajdonosok között. Sőt, egyre több klubra igaz az is, hogy globális branddé vált, és sikk, ha valaki a tulajdonosa lehet.

Napjainkban már elképesztően vegyes a klubtulajdonosok mezőnye, az önmegvalósítástól a profitszerzésig különbözőek a célok is, és ebbe a kavalkádba hozhat színt egy néhány éve már létező, folyamatosan bővülő csoport. A profi futballistákból tulajdonosokká válók különítménye.

Természetesen extra szabályok vonatkoznak rájuk (például a saját csapatában aktív játékosként senki sem szerezhet tulajdonrészt), de hogy extra motivációval is bírnak, az egészen biztos. Már csak azért is, mert ha kellő tőkéjük van, ez (természetesen a mindig kézenfekvőnek tűnő edzősködés mellett) az egyik legegyszerűbb módja a pályafutáson túlmutató karrierív megrajzolásának. 

Legutóbb minden idők (egyik) legjobb labdarúgója, Lionel Messi jelezte egy interjúban, ő is ezen az irányon gondolkozik. „Tetszik az ötlet, hogy edző legyek, de sokkal jobban szeretnék tulajdonos lenni – mondta a Luzu Tv-nek adott interjújában. – Szeretnék saját klubot, amellyel lentről indulok, aztán pedig naggyá teszem. A gyerekeknek akarok lehetőséget adni, hogy fejlődjenek és valami fontosat érjenek el. Ez a feladat sokkal jobban csábít.” Nem kérdés, hogy a tapasztalata és a tőkéje (legyen szó anyagiról vagy szellemiről) megvan hozzá, ahogyan már az is biztos, jelenlegi csapatánál, az Inter Miaminál idővel lépéseket is tehet ezen az úton. Messi szerződésében ugyanis szerepel egy pont, amely szerint visszavonulását követően kisebbségi tulajdonos lesz a klubban, így a sportszakmai és a gazdasági részre is lesz ráhatása.

Ha meg szeretné látni, miképp lesz valaki jó futballistából jó klubvezető, nem kell messzire mennie a jó példáért. Az Inter Miami nagyfőnöke ugyanis az őt Floridába hívó („Szeretném vele megidézni Pelé és a New York Cosmos szellemét, mert azt gondolom, Messi most ugyanazt a hatást gyakorolja a labdarúgásra, mint hajdan Pelé”) David Beckham, akinek azért a sikerlistája messze nem olyan hosszú, mint Messié, viszont az üzleti szférában márkanévként versenyképes vele. Ráadásul neki az induláskor minden bizonnyal nagyobb szerencséje volt, mint Leónak lesz. A korábbi kiváló angol középpályás ugyanis remekül kihasználta, hogy amikor 2007-ben mindent bevetett érte a Los Angeles Galaxy és az MLS, a klubnak és a szövetségnek sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint neki rájuk. Jelentős fizetésről mondott le, cserében viszont a szerződésébe bekerült egy olyan pont, amely szerint az MLS esetleges bővítésénél nyomott áron, 25 millió dollárért vehet expanziós (nem már működő, hanem új) franchise-t. Pályafutása utolsó évében (2013) már jelezte, az ő személyes márkaértéke túl erős ahhoz, hogy televíziós szakértő vagy vezetőedző legyen, csak eggyel magasabb szinten tudja elképzelni magát.

Több üzlettársát bevonva élt is a lehetőséggel, igaz, klubja az eredetileg tervezett 2016–2017-es indulás helyett csak 2020-ban csatlakozott az MLS-hez, amikor már a stadionjával kapcsolatos összes kérdést sikerült megválaszolni. Ráadásul Beckham addigra már a kor egyik új divatjának is hódolt, hiszen megfelelt a többklubos modell követelményeinek is. Merthogy 2019 januárjában tízszázalékos tulajdonrészt szerzett a Salford Cityben, amit korábbi manchesteri csapattársai, Ryan Giggs, Paul Scholes, Gary Neville, Phil Neville és Nicky Butt birtokoltak egy szingapúri üzletemberrel, Peter Limmel közösen. Egyelőre úgy tűnik, mindkét befektetés szépen fial, a manchesteriek 2014-es beszállásakor még hetedosztályú Salford ma már az angol negyedik ligában vitézkedik (Giggs a szerepvállalásuk kezdetén azt ígérte, másfél évtized alatt jutnak el a másodosztályig, a Championshipig, tehát időarányosan jól állnak), míg az Inter Miami az MLS regnáló bajnoka, piaci értékét 600 millió dollárnál is többre becsülik. Ez a Beckhamék által letett vételár huszonnégyszerese…

De Miamiban nem Beckham az egyetlen, aki példaként állítható Messi elé. Ráadásul Luis Suárez még az argentin által megfogalmazott ars poeticának is megfelel, elvégre az ő klubja, az uruguayi Deportivo LSM jelenleg kiscsapat, a helyi negyed­osztályban szerepel, úgy, hogy az indulásnál Messi is segített „évtizedes” csapattársának. Amerikában egyébként többek között még Didier Drogba, az Eden Hazard, Demba Ba, Yohan Cabaye, Moussa Sow négyes, valamint Jamie Vardy próbálja megvetni a lábát, ha nem is beckhami magasságban. Az elefántcsontparti támadó karrierje utolsó profi klubjában, az USL nevű ligában szereplő Phoenix Risingban lett kisebbségi tulajdonos, a belga, szene­gáli különítmény az NASL-es San Diego 1904-et próbálja felemelni, míg a manapság a Cremonesében futballozó leicesteri legenda a Rochester New York FC egyik működtetője.

A jelenleg haszonszerzés szempontjából sokkal kecsegtetőbb európai terepen is akadnak Messinek olyan riválisa, pályatársai, akik már befektetőkként is jelen vannak. Luka Modric az angol másodosztályban vitézkedő Swansea-nál büszkélkedhet tulajdonrésszel, Kylian Mbappe nem egészen húszmillió euróért a francia másodosztályú Caen 80 százalékos részét kaparintotta meg, a kiterjedt sportgazdasági hálót (Davis-kupa, spanyol Szuperkupa) építő Gerard Piqué a két Yaakobishvili testvér, Antal és Áron főnöke a spanyol másodosztályú FC Andorránál, míg N’Golo Kanté a Royal Excelsior Virtont próbálja társtulajdonos-ügyvezetőként felemelni a belga harmadik vonalból. Az olasz élvonal meglepetéscsapatánál, a Comónál két hajdani világsztár is a „gazdák” között szerepel, de míg Thierry Henrynak emellett nincs más szerepe, Cesc Fabregas önmaga főnöke is, hiszen ő a csapat vezetőedzője is. Az új hullámból Vinícius Juniort (a portugál Alvercában látott fantáziát) és Wilfried Zahát érdemes kiemelni, utóbbit azért is, mert ő az angol kilencedik osztályban szereplő AFC Croydon Athletichez a szórakoztatóipar egy másik szegmenséből is vitt magával üzlettársat, a rapper Stormzyt.

Az eddigiek azért inkább követendő példák, ám akadnak olyanok is, akiknek meggyűlt a bajuk az üzleti világban. De nem feltétlenül a hozzá nem értésük miatt. Zlatan Ibrahimovic például hazájában, Svédországban a Hammarbyben szerzett még 2019-ben 23.5 százalékos részesedést, amiért első profi klubja, a Malmö szurkolói annyira megorroltak rá, hogy megrongálták az Eleda Stadion előtt álló szobrát. Az „igazi” Ronaldónak pedig egy ideig két klub is szerepelt a gyűjteményében, viszont ma már a brazil Cruzeiro és a spanyol Valladolid is más holdudvarához tartozik. Előbbi időszűke miatt, utóbbi meg részben a saját nemtörődömsége okán. Mert bár többségi tulajdonrészhez jutott, képtelen volt a csapat helyét megszilárdítani az élvonalban (az ő regnálása alatt esett ki onnan 2021-ben és 2023-ban is), ráadásul korszaka második felében már sokakkal összeveszett, főképp, mert saját együttese helyett a Real Madrid mérkőzéseit látogatta. Aztán egy tíz cégből álló konzorcium ötvenmillió euróért megszabadította a felesleges tehertől.

Ha azonban máshonnan közelítjük meg, Ronaldo hét év alatt még így is húszmillió eurós hasznot termelt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!