Sportági félistenek – Ballai Attila publicisztikája

CLEMANCEAU NEM A KEDVENCÜNK, de egyet kell értenem azzal az aforizmájával, amely szerint a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra/tábornokokra bízzuk. Ugyanez a véleményem a magas szintű versenysportról és a nem annyira magas szintű nemzetközi sportvezetőkről. Mégis rájuk bízzuk az emberiség legnépszerűbb, legkedvesebb játékait.

Ez gyakran eszembe jut, a legutóbbi apropót a férfi kézilabda-klubvilágbajnokság adta, természetesen Egyiptomban. (Hogy miért természetesen, arról később.) A pályán a Barcelonával, a Veszprémmel, a Magdeburggal – ez lett a dobogósok sorrendje –, két egyiptomi és további egy arab csapattal, valamint egy-egy brazil, egyesült államokbeli és ausztráliai műkedvelő egylettel. Ezt nevezik világbajnokságnak. Az alábbiakban azonban nem e torna elemzése és a címvédő veszprémiek teljesítményének értékelése következik (röviden: rendben volt, a teljes idény megítélése egyébként sem ezen múlik majd), hanem felütésünknek megfelelően, a nemzetközi szövetség elnökének, Hasszan Musztafának és más, sportági félisteneknek a bemutatása. Akik, ha nem is a világot, de a kézilabdát, a röplabdát, az ökölvívást évtizedekre a saját képükre formálták. Még csak azt sem állítanám, hogy az adott sportág kárára. De saját kárukra semmiképpen sem.

Musztafa doktor az elmúlt héten, a klub-vb-n, a televízió képernyőjén is többször feltűnt, amint bőrfoteléből követi szívének kedves háziversenyét, és fogadja a hozzá „audienciára” érkező híveinek hódolatát. A nyolcvanadik életévét tavaly hivatalosan is betöltő elnök – arctalan gonoszkodók poénkodása szerint hosszú esztendőkön át volt hetvenkilenc, mert az mégis inkább „ifjonti” energiát mutat – negyedszázada trónol az IHF élén, ezalatt kiépítette a maga udvartartását, amiben mindenki megtalálhatta a helyét, persze a megfelelő és hasznos kompromisszumok árán.

Egy ideig Peter Mühlematter főtitkár is, de ő aztán csak 2009-ig bírta cérnával és lélekkel, ekkor a nyilvánosság elé tárta a szövetség enyhén szólva zilált pénzügyeit. A svájci sporttárs véget is vetett egy szép ívű karriernek; jelesül a saját magáénak, mert ezzel a lendülettel elsöprő többséggel ki is szavazták és törölték a vezérkarból, a sportágból. Történt ez a 2009-es, kairói tisztújító közgyűlésen, amely arról is nevezetes, hogy Musztafa ellenjelöltje, a luxemburgi – amúgy „tagadhatatlanul erős” kézilabdás nemzet – Jean Kaiser hiába emelkedett volna szólásra, nyilván fatális technikai baki miatt kikapcsolódott a mikrofonja. A regnáló elnököt 115:25-ös szavazati aránnyal választották újra, és azóta 2013-ban, 2017-ben és 2021-ben sem merészelt senki elindulni vele szemben. Hiszen nyilvánvalóan hazai pályán játszik, még a kongresszusok helyszíneit tekintve is. Első megválasztásához, 2000-ben még Portugáliáig kellett mennie, azután kétszer, 2004-ben és 2009-ben már csak Egyiptomba, majd Dohába, legutóbb kétszer pedig Antalyába. Idén ismét Kairó lesz a házigazda, december 19–22. között. Az eredeti időpont november 7–10. lett volna, de hivatalos indoklás szerint logisztikai szempontok miatt halasztani kellett, a karácsony előtti utolsó napok pedig azért is tűnnek ideálisnak, mert az európaiak hátha kisebb utazási hajlandóságot és aktivitást mutatnak.

Láttam én más, egyértelmű jelét is annak, hogy Musztafa úr – és a nemzetközi szövetség, az IHF napi ügyeket vivő igazgatója, a szintén egyiptomi Amal Halifa – számára a muszlim naptár a mérvadó, és környezetük helyesen teszi, ha ebben is követi őket. Jelen lehettem olyan díszvacsorán, a téma szempontjából nem mellékesen, Európában, amelyet ramadánkor rendeztek, amikor, ugyebár, a muzulmánok napkeltétől napnyugtáig böjtölnek, így az ételek felszolgálását azután kezdték meg, hogy lement a nap. A népes vendégsereg ramadánt nem tartó, túlnyomó része addig beszélgetett vagy a szalvétáját gyűrögette.  

Ne legyünk igazságtalanok, ismerjük el, az IHF ötödik elnöke – 1946-tól 2000-ig két svéd, egy-egy osztrák és svájci elődjét tartjuk számon – joviális öregúr benyomását kelti, mivel diplomáját annak idején a még NDK-beli Lipcsében szerezte, kiválóan beszél németül, tipikusan keleties, a zöngés és zöngétlen hangokat keverő angolja is érthető, ráadásul maga is kézilabdázott, tíz éven át volt egyiptomi válogatott, sokat is tett a sportágért. Nem feltétlenül annak első húsz-harminc nemzetéért, amelyek a minőséget adják, hanem az azt követő százhetvenért. Főként az arab térségért – regnálása idején például Európa mellett csak Egyiptom, Tunézia és Katar rendezhetett világbajnokságot. A kicsik képviselői hálásak is neki, és mivel az IHF 209 tagállamot tart nyilván – hihetetlenül hangzik, de igaz –, nem kevés küldöttnek már az is megér egy voksot, ha elutaztatják és tejben-vajban fürösztik négy-öt napon át a kongresszuson.

Ismétlem, nem kézilabdás sajátosság az efféle beágyazottság, hogy mást ne mondjak, a FIBA, a nemzetközi kosárszövetség élén is egy katari sejk áll, akit 2023-ban egyhangú szavazással, azaz a „valamivel” erősebb kosárlabdás nációk támogatásával is választottak elnökké.

Sőt, az egyik alapsportágat, az úszást és társult elemeit, többek között a vízilabdát is felvonultató World Aquatics első embere is közel-keleti, kuvaiti. Hogy ki ő, milyen a szakmai múltja, nem tudom. Elődjét, a 2009–2021 között hivatalban lévő Julio Maglionét viszont alkalmam nyílt közelről is megismerni. Örömmel tettem, mert soha nem értettem, a vizes szakágak hogyan találtak meg vezetőnek egy uruguayi „bácsit”, aki korábban hazája labdarúgó-szövetségének elnöke volt – igaz, a futball legalább valós létező, nem is akármilyen szinten Uruguayban. Aztán a 2017-es, budapesti vizes vb egyik szinkronúszó eredményhirdetésén együtt adtuk át az érmeket Maglione úrral, és mivel csúszott a program, hosszabban beszélgettünk. A lényeget tekintve nem lettem okosabb, mert a sportszakmai síkról gyorsan váltottunk, inkább Budapestről lelkendezett, és arról mesélt, hogy elhozta magával az unokáját turistáskodni, és mennyire rajong a fővárosunkért. Hiába, ilyen családbarát ez a World Aquatics és az elnöke is, gondoltam, és nem kérdeztem vissza, amúgy mit keres itt, és melyik diákszállón lakik az unoka?

E kitérőt követően, a kézi- és a kosár- után ejtsünk szót a röplabdáról is, amelyet ugyancsak majdnem negyedszázadon át, 1984-tól 2008-ig uralt egy emblematikus elnök, a mexikói Rubén Acosta. Azaz, ahogyan szólíttatta magát, dr. Acosta, bár soha, senki semmi nyomát, dokumentumát nem látta annak, hogy valaha is doktori címet szerzett volna. Ellenben megváltoztatta a röplabda pontozási, számolási rendszerét, vonzóbb szerelésbe kényszerítette a női versenyzőket, felfuttatta a strandröpit – emellett törvénybe iktatta, hogy minden szerződést az elnöknek kell szignóznia, valamint azt is bevezette, hogy bármilyen televíziós vagy marketingkontraktus megkötéséért 10 százalék jár a közvetítőnek, így visszafogott becslések szerint mintegy 25 millió amerikai dollár „mellékesre” tett szert.

Igaz, ő legalább felemelte a röplabdát, míg a hasonló időszakban, 1986-ban elnökké választott és 2006-ig „uralkodó” Anvar Csovdhri lezüllesztette az amatőr ökölvívást. Pakisztáni barátunk nem érte be egyszerű doktori címmel, hanem a professzor titulust követelte, diploma híján is. Amerre járt, elképesztő pompa övezte, fejedelmi lakosztályokban volt csak hajlandó megszállni, amikor pedig már gyakorlatilag járni sem tudott, külön neki rendszeresített liftekkel, emelő szerkezetekkel vitték fel az adott csarnok díszpáholyába.

Ahogy e történet végére érek, magam is kezdem belátni, hogy Hasszan Musztafa tulajdonképpen egészen jó elnök. És még hány sportági szövetséget, tágabb és szűkebb „családi kört” említhetnék! Ehelyett azonban készülök az év végi női kézilabda-világbajnokságra, amelyen válogatottunk Iránnal és Szenegállal vívja első két mérkőzését. A vívja persze túlzás, de Irán és Szenegál is fontos nemzete a sportágnak. Ha nem is a vb-n, a pályán, de a tisztújító közgyűlésen feltétlenül. Ott ugyanis, a demokrácia jegyében, pontosan olyan erős és értékes, mint Németország vagy Norvégia.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!