Már megint csak álom – Pór Károly publicisztikája

A labdarúgásban, mint a történelemben, a művészetekben és a kultúra bármely szegletében, a múlt köztünk él. Egy-egy gól, egy-egy meccs története apáról fiúra öröklődik, befolyásolja a kollektív emlékezetet, azt a képet, amit magunkban a múltról és a mieinknek a futballban elfoglalt helyéről kialakítunk. A régmúlt felelevenítése a magyar foci esetében időnként olyan, mintha tündérmeséket olvasnánk, de amikor olyan ember mesél, akinek személyesen átélt élményei vannak, rá kell döbbennünk, ez nem mese, ez valóban velünk, a mieinkkel esett meg.

„Öreg vagyok már, így talán nem meglepő, hogy első futball-vb-élményem is meglehetősen régre datálódik: 1966-ban még Apu állt válogatottunk kapujában és a liverpooli Everton-stadionban, a Goodison Parkban kivédte a brazilok szemét – írta a minap kollégám, barátom, a Nemzeti Sport tudósítója, ifjabb Gelei József Facebook-posztjában, akinek édesapja védte a mieink kapuját az angliai világbajnokságon. – Hatéves fejjel is mérhetetlenül büszke voltam 3:1-re nyerő nemzeti csapatunkra és persze Apu teljesítményére. Sohasem felejtem el, amikor 1977-ben, középiskolásként, zászlóval a kezünkben szurkoltunk a B-középben a szovjetek ellen megnyert vb-selejtezőn és a meccset követően az Erzsébet hídig vonulva (!) ünnepeltünk. Legutóbbi magyar vb-emlékem 1986. Miközben az előző években végigvertük a világot, Mexikóban akkora kiütésbe szaladtunk bele, hogy nem tízig számolt ránk a bíró, hanem években mérve is már több mint 39-nél jár…”

Én már másik generációba tartozom, a műalkotással felérő „brazilverést” a legendás Farkas-góllal együtt csak fekete-fehér felvételekről ismerem, ám az említett, a magyar futball szempontjából kínlódásokkal teli 39 évet már nagyon is végigéltem. Sohasem felejtem el, 1997-ben, amikor legutóbb elértük a pótselejtezőt egy finnországi döntetlennel, a tévé előtt szorongva rongyosra rágtam egy pólót, Moilanen kapus öngóljánál a 90. percben pedig úgy üvöltöttem a panelben, hogy felkopogott az alattunk lakó, hogy lassan be lehetne fejezni. Aztán jöttek a jugoszlávok, és befejeztem… Ahogy szép lassan a sorozatos kudarcok hatására az álmodozást is.

Be kell ismerni, 28 éve hiába játszottunk pótselejtezőt, csapatunk játékereje a vb-re a selejtezőből kijutó 14 európai válogatott többségétől leírhatatlan távolságra volt, hogy mást ne mondjunk, a Helsinkiben pályára lépő 14 játékosból senki sem szerepelt európai elitbajnokságban (amikor a meccset rendezték), és légiós is alig volt közöttük (Sáfár Szabolcs, Lipcsei Péter, Keresztúri András, Kovács Zoltán). Mostanra azért sokat változott a helyzet, nemcsak a légiósok számát (a vasárnap pályára lépő 16 labdarúgóból 11 játszik külföldön), illetve klubcsapatuk szintjét illetően (Szoboszlai Dominik és Kerkez Milos az angol bajnok Liverpooltól érkezett, Willi Orbán a jelenlegi német második helyezettől, az RB Leipzigtől jött, Sallai Roland a BL-ben szereplő, török bajnok Galatasaraytól és a Le Havre-ban játszó Loic Nego, valamint az Union Berlinben futballozó Schäfer András is elitbajnokságban teljesít), hanem a megelőző évek eredményességében is. Az előző két Eb-szereplés, a legutóbb csoportgyőztesként, veretlenül megnyert selejtezősorozat és a Nemzetek Ligája-fellépések azért azt mutatták, az 1990-es és a 2000-es évekhez képest közelebb vagyunk játékban ahhoz a szinthez, amit a világbajnoki részvétel megkíván. Ennek is köszönhettük, hogy a második kalapból sorsolták ki a csapatot a jelenlegi selejtezősorozatra.

Csakhogy be kell látni, 2023 után lejtmenetbe kerültünk, nem nőtt az európai elitklubokban szereplő játékosaink száma, és ha ideig-óráig képesek is vagyunk jobb teljesítményre, nem tudjuk állandósítani teljes sorozaton, de még csak egy meccsen keresztül sem az erősebb vagy velünk nagyjából azonos szinten lévő csapatokkal szemben. Ez kegyetlenül megmutatkozott az írek elleni vasárnapi mérkőzés utolsó 16 percében (a hosszabbítással együtt), amikor 2–1-ről megfordították a budapesti selejtezőt, ismét szertefoszlatva a magyar vb-álmokat, de tegyük hozzá, ha ezt a meccset kihúzzuk döntetlennel, könnyen lehet, hogy a pótselejtezőben járunk hasonlóan egy még erősebb ellenféllel szemben. Marco Rossi szövetségi kapitányi időszakában a mostani az első olyan év 2020 óta, amikor több vereséggel fejezzük be az esztendőt (öt), mint győzelemmel (három), és százalékos arányban is a mostani volt a leggyengébb esztendő, amióta az olasz szakember irányítja a csapatot (2019 volt még hasonló, de akkor eggyel több, négy győzelmünk volt hat vereség mellett). Azt is érdemes leszögezni, hogy az elmúlt két évben tétmérkőzésen már egyetlen, a mieinknél magasabban jegyzett válogatottat sem tudtunk legyőzni, szemben a korábbi esztendőkkel, vagy szemben például az írekkel, akik múlt héten 2–0-ra nyertek a portugálok ellen. Sőt, már a mieinkkel nagyjából hasonló szintre tehető ellenfelek közül is a 2024-es Eb-től számolva csak kettőt tudtunk megverni, a skótokat és a bosnyákokat, itthon viszont az ilyen szintű csapatok közül egyet sem. Előbb a hosszú veretlenségi, majd a még hosszabb hazai veretlenségi sorozatunk is megszakadt az elmúlt két évben.

Persze a legkönnyebb ilyenkor egyszemélyi felelőst keresni (bár Marco Rossi a mérkőzést követően is elmondta, mindig ő az első számú felelős), és kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket is, de a fő probléma, ami vasárnap is látszott, hogy van egy alapcsapatunk hat magas szinten játszó légióssal és a Ferencvárossal az elmúlt években nemzetközi rutint szerző hazai futballistákkal, de mögöttük hiányoznak azok, akiket még ilyen kiélezett helyzetekben be lehet vetni, megvan a rutinjuk és a játéktudásuk ahhoz, hogy nemzetközi meccsen, akárcsak csereként a hajrára beállva helyt tudjanak állni. Volt egy rövid időszak tavasszal, amikor úgy tűnt, nőhet az elitbajnokságban szereplő magyarok száma, de Nikitscher Tamás kiesett a Valladoliddal a spanyol élvonalból, majd a válogatottból is, Dárdai Bence nem tudta megvetni a lábát a Wolfsburg kezdőcsapatában, Szalai Attila elkerült Hoffenheimből, Balogh Botond Parmából, az U21-es válogatott Yaakobishvili Antal a Gironából, Gulácsi Péter pedig lemondta a válogatottságot. Eközben az NB I-ből a nyáron 16-an szerződtek külföldre, 18-an viszont hazatértek, tehát csökkent a légiósaink száma. Sajnos amíg nem tud a magyar utánpótlás több, európai elitbajnokságban szereplő futballistát kinevelni, nem bízhatunk látványos előrelépésben.

Hiába indult jól a vasárnapi meccs Lukács Dániel fejesével, és hiába lőtt Varga Barnabás világklasszisokat idéző gólt. Erre unokáink is emlékeznének (mint arról a bizonyos Farkas-gólra 1966-ból), ha nincs a 96. percben az ír fordítás. Persze a közvetlen okokat is elemezniük kell az arra illetékeseknek, a rosszul sikerült cseréket (a legfontosabb pillanatokban beállt az újonc Redzic Damir és Mocsi Attila, aki 2022 óta kerettag, de korábban csak két meccsre, összesen 25 percre küldte be őt a kapitány), a kihagyott helyzeteket, a gólok előtti hibákat. Azt, hogy egy kapott gól utáni középkezdésből vagy egy szimpla kirúgásból miért ajándékoztuk oda a labdát az ellenfélnek. Hogy a 96. percben miért nem támadta le a kapujából majdnem a felezővonalig kiszaladó ír kapust senki, és hogy miért nézik hárman is végig közvetlen közelről, tehetetlenül Troy Parrott harmadik gólját, és még sorolhatnánk az okokat, amik a végeredményhez vezettek.

Vasárnap olyan mélyütést kapott a magyar futball, amit nem lesz könnyű kiheverni, főleg, ha csak tüneti kezelést alkalmazunk mélyreható változtatás nélkül. Legalább olyan nehéz lesz, mint a meccs után könnyes szemmel hazakullogó újságírónak megnyugtatni a tévé előtt órák óta zokogó tízéves futballistafiát és valami biztatót mondani neki. A mai gyerekeket – meg persze az idősebbeket is – elkényeztette a válogatott az elmúlt években, és most keserű az ébredés. Az írek ellen még telt ház volt a Puskás Arénában, de mikor lesz ugyanilyen érdeklődés legközelebb? A lefújás után hosszú évek óta először elmaradt a szurkolókkal közös Himnusz-éneklés is.

Vége a #csakegyütt-korszaknak? És ami a legfontosabb: mikor jutunk ki újra világbajnokságra? Vajon még megélem?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!