„Nekem a foci sosem küzdősport volt, hanem játék” – Kun Attila, a nagyváradi legenda

„Nekem a foci sosem küzdősport volt, hanem játék. Élveztem minden percét, ez az utcai fociból, a grundról jött. Nem a pénz motivált, hanem maga a játék öröme. Felmentem a pályára, és játszottam, mert imádtam ezt a játékot” – határozta meg a futballhoz fűződő viszonyát Kun Attila a Bihari Napló interjújában.

De hogyan is kezdődött? Nagyváradi gyermekéveiben először a Blanuri, majd a Törekvés soraiban futballozott, ott figyelt fel az ifjú csatárra az akkor már a város első számú csapatának számító, az időközben megszűnő NAC pozícióját átvevő Crisul. 

„Tizenhét évesen játszottam először a B-divízióban a Crisul színeiben, az Aranyosgyéres ellen. Ők híresek voltak a lestaktikáról, vezettek is 2–1-re, de sikerült két gólt szereznem, így 3–2-re nyertünk. Az ellenfél edzője odajött, megpuszilt, és azt mondta, ilyet még nem látott.”

A karrier szép íve ellenére a tizenéves futballista nem csak a sportot tartotta fontosnak: 

„Igyekeztem rácáfolni arra az előítéletre, hogy a futballisták buták vagy műveletlenek. Sokat tanultam, pont azért is, mert nem akartam, hogy ezt mondják rólam. Amikor befejeztem a hetedik osztályt, a legjobb hírű gimnázium a Mogyorós volt – ma Ady Endre Líceum – és oda kerültem. Amikor később felvételiztem az egyetemre, első helyen jutottam be.”

De vissza a futballhoz, a Crisulnál eltöltött időszakhoz! 

„Jól ment a játék, megnyertük az osztályozót. A feljutás után a második évben a kiesés ellen küzdöttünk. Az utolsó meccset a Steaua ellen játszottuk Bukarestben, ha nyerünk, bennmaradunk. A nemrégiben elhunyt Szatmári Lajos többször is elengedett, de kétszer is kapufát lőttem, egyszer pedig a kapus védett. Vezettek egy-nullára, egyenlítettem, de maradt az egy-egy, és kiestünk. Az Augusztus 23 Stadionban egy órán át zokogtam a meccs után. Úgy éreztem, rajtam múlt a bennmaradás. Életem egyik legnagyobb traumája volt.”

Ez 1970 nyarán történt, és bár a csapat kiesett, Kunnak nem kellett a másodosztályba mennie: szerződtette az aradi UTA.

„Nagy kihívás volt, hiszen előző évben bajnokságot nyertek. Az aradiak éjszaka jöttek értünk, szó szerint elloptak Váradról. Én azonnal bekerültem az első csapatba, kiszorítottam Dembrovszky Ottót, aki rengeteg gólt lőtt. Olyan korrekt ember volt, hogy azt mondta, megérdemelten játszom a helyén, mert jobb vagyok nála. Ez óriási motivációt adott.”

Az UTA-ban is jól ment neki, így esett, hogy még egy éve sem volt Aradon, amikor megérkezett az első válogatott meghívó. A statisztikák szerint 21 válogatottsága van, ez lehetett volna több is? – teszi fel a kérdést az interjút készítő Jósa Attila Péter.

„Biztosan, ha Bukarestbe igazolok. Az edzések után nem tudtam, melyik kapun menjek ki, mert az egyik oldalon a Steaua, a másikon a Dinamo emberei vártak. Leültem mindkét klubbal tárgyalni, végül a Dinamóhoz húztam, mert ott jobbnak láttam a játékosállományt. Dumitrache például ragyogó csatár volt, kicsi termetű, de elképesztő ugrásokra képes. Meg is egyeztünk, lakás, minden biztosítva volt. Visszamentem Aradra a cuccaimért, de az aradiak megtudták, és megkérdezték, mit kérek, hogy maradjak. Elmondtam, ők pedig egy órán belül teljesítették. Így maradtam, tiszta véletleneken múlt.”

Az aradiak csak 1974-ig tudták megtartani. „Elloptak Váradról, majd évekkel később Aradról is visszaloptak. Így ment ez akkoriban” – folytatja hősünk, aki visszatérése után újabb kilenc évet húzott le az immár FC Bihor néven működő nagyváradi csapatban 1983-as visszavonulásáig.

Már a váradi csapat edzőjeként érte az újabb rendkívüli kihívás a nyolcvanas évek közepén:

„A Dinamo ellen egy nagyon fontos meccsünk következett, ők vezették a tabellát. Edzőtáborban voltunk, a Rhédey-kerti pálya mellett, az új párthotelben. Este Romica Pascu, az intéző, aki később elnök is lett, hívott magához. Kimentünk a hotelből, a pálya felé mentünk, ahol egy Mercedes állt az árnyékban. Odaléptünk, kinyitották az ajtót, és beszálltam. Ott volt bent a legnagyobb szekus főnök, miniszter. Elmondta, hogy szeretnék elkerülni az előző évben történteket, így ha tudom a dolgom, akkor nem gördítenek akadályt az országból való távozásom elé… Ettől is tették függővé, hogy kapok-e útlevelet. Mondtam, hogy ezt én nem kérhetem a srácoktól, oda lenne a tekintélyem. A vége az lett, hogy nagyon megvertük a Dinamót, 4–0 vagy 4–1 lett, Mitru Ile három gólt rúgott. Őt Belényesből hoztuk. Csodálatosan fedezte a labdát, az ellenfelet nem engedte a közelébe. Ma mindenki ilyen játékosokat keres. A meccs után a folyosón szembejött a miniszter, vörös volt az arca, de mondta, hogy mehetek az útlevelemért, többé hallani sem akar felőlem. A lányunkat viszont nem engedték ki, hétéves volt akkor, de tíz hónappal később a németek kihozták őt is. Borzalmas időszak volt, szerencsére anyósomék vigyáztak a gyermekre.”

Irány tehát Németország, ahol Kun Attila levezetésként futballozott – a manapság az osztrák válogatott szövetségi kapitányaként dolgozó Ralf Rangnickkal is jó barátságot kötött –, de már az edzősködés kötötte le az ideje java részét. Évtizedekig dolgozott kisebb német csapatoknál, azonban „jelenleg már nem foglalkozom aktívan a focival”.

„Volt saját focisulim Singenben, jó volt dolgozni a gyerekekkel, köztük akadt olyan is, aki később jelentős karriert futott be. A legismertebb talán az egykori fehérorosz válogatott játékos, Vjacseszlav Hleb volt, elképesztő tehetség, őt én fedeztem fel. A fociiskolát végül bezártam, eljött az idő, amikor a téli hideget már nem bírtam, a mai napig is csak melegben érzem jól magam.”