Újabb amerikai show – Bobory Balázs publicisztikája

SOKAKHOZ HASONLÓAN én is szkeptikus voltam a 32 csapatos klubvilágbajnoksággal, amelyet a végeláthatatlan idény után tartottak, csak hogy az egyébként is kizsigerelt futballisták a jól megérdemelt ibizai nyaralás helyett még egy hónapot ráhúzzanak és legyenek jó távol a családjuktól, a szeretteiktől, és nyilván a nyúlfarknyi szabadság után majd egy-két hét múlva ne őszinte mosollyal térjenek vissza a felkészülésre a következő évadra. Értem: a FIFA-nak kellett az innováció, az erő, a nagyság demonstrálása, a fontosság hangsúlyozása és a bevételek maximalizálása, emellett a főpróba is élesben ment a jövő évi, részben az Egyesült Államokban rendezendő világbajnokság előtt, és nagyjából láthattuk, mi vár ránk szakmai, valamint rendezési szempontból. Ha az utóbbival kezdeném, úgy tetszik, azok járnak jól, akik szeretik az amerikai nagy sportágak körítését, az ugribugrit, a show-t, a látványt és a giccset. Én konzervatívabb vagyok, néha kikerekedett szemmel figyelem, hogy egy-egy baseball- vagy kosármeccsen mit művelnek a szurkolók, amikor áll a játék és jön valami hülye játék, de más kultúra, nekik ez kell. És talán én vagyok maradi, de még mindig jobban szeretem figyelni az időkéréseknél az edzőt, a kispad környékét, a játékosok metakommunikációját, mint a „pólólövöldözős” ember hakniját – jó, amikor a Lakers Girls cheerleadercsapata táncol, arra azért odafigyelek…

A vasárnapi döntő előtt még elment a felvezetés, de a Super Bowlhoz hasonlatos „halftime show” nekem már sok volt. A meglett európai ember – de még a dél-amerikai is – ilyenkor a lelátóról leszalad a büfébe sörért, de ugyanígy tesz otthon a tévé előtt, vagy esetleg a gyereket, az asszonyt kéri meg, hogy hozzon már a hűtőből. Sokan szeretik nézni a televízióban a félidei szakértői értékeléseket, mások elkapcsolnak vagy éppen elvégzik azt a teendőt, ami negyedórába belefér. Mindig is ódzkodtam és utáltam a játékmegszakításokat, amikor nem történik semmi, ezért sem kedvelem a percekig tartó VAR-ozásokat. Erre most kitalálja valaki, hogy a szünet a két félidő között 22 perces legyen, mert néhányan ugrálnak a lelátóra felhúzott színpadon, amelyet egyébként a másik oldalról már senki sem lát, kénytelen a kijelzőt figyelni, de ennyi erővel ott felvételről le lehetne játszani bármit. Persze megértem azt is, hogy a fiatalabb generációnak ez kell, de talán nem véletlen, hogy a futball őshazájában, Európában az elmúlt 100-150 évben semmi ilyesmi nem honosodott meg, nem volt jellemző a meccseken, egyszerűen elég volt a labdarúgás varázsa, s az emberek a lelátón, a kocsmákban vagy a tévé előtt meg tudták beszélni a történéseket, elemeztek, örültek, szidtak, nem kellett nekik teljesen más jellegű egyéb inger vagy örömforrás.

A díjátadó pedig maga volt a csúcs, Donald Trumppal talán sikerült valamennyire megismertetni az európai futballt, Gianni Infantino FIFA-vezér többször lelkesen magyarázott, mutatta be a szereplőket az Egyesült Államok elnökének. Trump komolyan vette a szerepét, mindenkinek próbált néhány jó szót mondani, én kíváncsi lettem volna, mit. Aztán a végén, felrúgva a protokollt, eltévedt és az ünneplő Chelsea-játékosok közé állt, olyannyira, hogy majdnem ő vette át az egyébként csodálatos trófeát – mit mondjak, érdekes látvány volt az elnök a londoni futballisták gyűrűjében. Végül valahogy sikerült a háttérbe sodródnia Infantino segítéségével, de kétségtelenül elvitte a show-t. 

„Amerika újra nagy lesz!” – ebben nem kell kételkednünk a jövő évi – Mexikóval és Kanadával közösen megrendezendő – világbajnokságról szólva; mindent megtesznek majd, hogy az egész viadal rózsaszínűnek, vidámnak és grandiózusnak tűnjön, aki a neon csillogását, a fanfárok harsogását, a celebek vonulását szereti, csemegézhet eleget. Csak remélem, hogy ennél még mindig fontosabb lesz, hogy mit tapasztalunk majd, merre tart a sportág, mi a fejlődési irány, hol lelhetők fel taktikai újítások. 

A labdarúgás a 19. század végétől folyamatosan fejlődik, és bár néha azt gondoljuk, hogy ennél nincs több, jobb tempóban, sebességben, technikai képzettségben, azt látjuk, igenis van. Mégpedig az átlag feletti taktikai felkészültség, akarat, alázat hoz ki többet bizonyos játékosokból, csapatokból. A mai futballban az egyéni képességeket nézve egyre kisebbek a különbségek, a „gyárak” öntik ki magukból azokat a „termékeket”, akik „egyengyorsak, egyenképzettek, egyenkétlábasak”. Mindenki ugyanazt tanulja, hasonló színvonalon, és persze a minőségi különbség legtöbbször felfedezhető, de már egyre kisebb a kontraszt „nagy és kicsi” között. 

Nincs vita, ha egy csapat nyerni akar, jelentős tornán szeretne eredményes lenni, diadalt aratni, mindenhez értenie kell. Ha szükséges, gyilkos legyen a le- és visszatámadása, vezessen életveszélyes, néhány másodperc alatt befejezett kontrákat, de kombináljon ügyesen körömpasszokkal felállt védelem ellen, viszont ha nincs nála a labda és visszaszorul a saját térfelére, ott védje hatékonyan még a zsebkendőnyi területeket is. A PSG megmutatta a mögöttünk álló tavaszon, miként kell komplex futballt játszani, aztán a klubvilágbajnokság döntőjében még ezt is felülmúlta a Chelsea, mégpedig azért, mert taktikailag, de főleg mentálisan jobban felkészült. Világosan látszik, hogy a győztes csapatok az utolsó mozzanatig megálmodott gépezetek, amelyekbe kellenek az egyéniségek, a drágakövek, amelyek csillognak, ugyanakkor ha kell, hajlandók hozzászürkülni a többiekhez, amikor a csapat védekezni, gürcölni, labdát hajtani kényszerül. Azokban az együttesekben, amelyekben korszakos támadózsenik szerepelnek még manapság is, el kell érni, hogy a sztár ne elégedjen meg a támadásban mutatott extra erények csillogtatásával, mert szükség van rá minden pillanatban a védekezésben is. A francia és az angol csapat is tele van kiváló labdarúgóval, de klasszikus világ­sztárnak eddig senkit sem kiáltottak ki egyikből sem. Az „egységben az erő” jelszó talán sohasem volt ennyire erős, így talán lassan háttérbe szorulnak azok, akik a védekezés ellazsálásában elsők az egyenlők között. 

Hogy a hőség, a szokatlan időpontban lejátszandó, esetenként vihar miatt félbeszakadó meccsek milyen hatással lesznek a vb-n a teljesítményre, nem tudom, de ebből is kaptunk ízelítőt. A labdarúgók szenvedtek és szenvednek majd a kora délutáni hőségben, hogy Európában a szurkolók kényelmesen, főműsoridőben nézhessék a tornát, de ez a biznisz része, és manapság divatos lett azt is kijelenteni, keresnek annyit a játékosok, hogy ezt is elviseljék. Hozzáteszem halkan, ez valóban így van, lassan viszont az ókori római viadalokhoz hasonlóan gladiátorként tekinthetünk a futballistákra, akiknek ha esik, ha fúj, mindegy, milyen napszakban, időjárásban, helyszínen, de „ölni vagy halni kell”, ha ez a parancs. 

Egyébként pedig semmi baj, túl vagyunk ezen a klub-vb-n is, a film forog tovább. Az európai kupaküzdelmek már zajlanak, szinte már nincs futballmentes nap, a rengeteg mérkőzés meg is édesíti az sportág rajongóinak életét, de néha már fásulttá, kevésbé érdeklődővé is tesz. Erről jut eszembe: talán éppen ezért van a félidei koncert meg a drukkereknek kiírt verseny, az akrobatabemutató, illetve a kabalafigura bohóckodása? Ezzel akarják oldani a meccsdömping okozta közömbösséget, és – más oldalról megközelítve – harcolnának ki hangulatot, intenzív érzelmeket? 

Nem tudom, csak a saját nevemben írhatom: én továbbra is a jó futballnak örülök. És bár érzelmileg kevésbé voltam elkötelezve ezen a klub-vb-n – a Juventus kiesése után meg főleg –, nagyon örültem, hogy a szkeptikus hangok ellenére akadtak kiváló, magas színvonalú találkozók, pazar gólok, nagyszerű edzői húzások. Az amerikaiak pedig a maguk módján kitettek magukért, ne vegyük el tőlük, hogy amit tudnak, azt most is profin bemutatták.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!