Pablo Escobar tényleg összehozott egy kolumbiai szupercsapatot?

Cáfolnánk azt a pletykát, miszerint a sörcsapoló patronja miatt jutott volna eszünkbe El Patrón, inkább René Higuita és Carlos Valderrama sorsának megéneklése miatt nézzük meg, mire jutott Pablo Escobar a futballban a maga mérhetetlen vagyonával.

A nyolcvanas évek volt a kolumbiai drogbárók arany- és ólomkora, a tevékenységük megváltoztatta az országot és az egész világot is. Természetes, hogy a kábítószerrel és egyéb bűnös utakon megszerzett százmillió dollárokat egy idő után beleforgatták a sportba is: klubtulajdonosnak, főszponzornak lenni mindig is társadalmi rangot jelentett. Mindenhol.

A medellíni Atlético Nacionalt maga Pablo Escobar szponzorálta, a bogotái Millonariost Hermes Tamayo, majd Gonzalo Rodríguez Gacha, az Independiente Santa Fét Fernando Carrillo Vallejo, a „műfajteremtő” Unión Magdalenát a Dávila Armenta család, a Junior Barranquillát az El Caracol Kartell, a Deportivo Pereirát Octávio Piedrahita, az Américát a cali drogbanda vezetői, az Orejuelák vették szárnyaik alá.

Pablo Escobar fiatalon maga is futballozott, később rengeteg kisebb pályát épített a gyerekeknek és kisebb kluboknak, majd testvére, Roberto, a könyvelő kitalálta, hogy a felturbózott fizetésekkel és a jegybevételek manipulálásával remekül lehet pénzt mosni: elég játékosonként egymillió dollárral többet számlázni, majd azt készpénzben visszakapni, és akkor a túlárazott átigazolásokról még nem is beszéltünk!

Hiába, nincs új a nap alatt…

Pablo Escobar saját klubja a Deportivo Independiente Medellín volt, később ezt átvette Tamayo, 1986-ban a komplett vezetőséget meggyilkolták. Az Atléticóban a szponzorként már a hetvenes évek végén felbukkanó „El Patrón” hivatalosan nem vállalt szerepet, az elnök Hernán Botero volt, amíg 1985-ben ki nem adták az Egyesült Államoknak. Szegény Andrés Escobar, Óscar Córdoba és Juan Pablo Ángel saját nevelés volt, de szép sorban érkeztek a dél-amerikai sztárok: az 1986-os világbajnokság egyik hőse, az argentin José Luis Brown, a paraguayi Gustavo Benítez, az uruguayi Sergio Santín, no és a hazaiak… Escobar személyes jó barátja, René Higuita, Leonel Álvarez, Víctor Aristizábal, Luis Carlos Perea, Alex Valderrama (a nagy Carlos 22-szeres válogatott unokatestvére), a fiatalon elhunyt Albeiro Usuriaga, Hernán Gavíria, John Jairo Tréllez, Faustino Asprilla, Mauricio Serna, Gabriel Jaime Gómez, egyszóval kolumbiai szinten nagyon jó nevekből állt a keret, de finoman szólva sem lehet őket Dél-Amerika galaktikusainak nevezni.

„Azáltal, hogy a drogjövedelem a labdarúgásba áramlott, külföldi sztárokat is megvehettünk – mondja a válogatott 1987 és 1990 közötti szövetségi kapitánya, Francisco „Pacho” Maturana. – S a legjobbjaink sem szerződtek külföldre. A színvonal hirtelen nagyot ugrott. Ezt mindenki látta, és tudta, hogy Pablo keze is benne van. De bizonyítani senki sem tudta.”

Escobar sikereit megirigyelték riválisai és üzlettársai (nagy volt az átmenet a két kategória között), megszületett a „narkófoci”.

Az Atlético Nacional 1981-ben és 1991-ben is bajnok lett, 1989-ben pedig megnyerte a Libertadores-kupát a fénykorát élő paraguayi Olimpia ellen, nem kevés szerencsével és nem kevés megvesztegetéssel (tudják, plata o plomo, ezüst vagy ólom, választhattak a játékvezetők, partjelzők az 50 ezer dollár és a fejükre kitűzött vérdíj között). A sorozatban kétszer is az elődöntőig jutottak még (mindkétszer az Olimpia volt a végállomás), de Escobar már leszálló ágban volt, és 1991-től megkezdődött az elvándorlás – a klub „azóta” is élcsapat, tizenhárom bajnoki címmel.

Hogy mennyire erős volt akkor az AN, és mennyire erős a dél-amerikai futball?

Ne feledjük, akkoriban Európában két légióst lehetett csak foglalkoztatni, a sztárok jelentős része így odahaza futballozott; 1978-ban és 1986-ban Argentína lett a világbajnok, az 1982-es vb csillagai a brazilok voltak, 1990-ben az argentinok döntőztek, négy évre rá a selecao nyert.

A Copa és a Bajnokcsapatok Európa-kupája győzteseinek összecsapásán 1977-től a nagy Milan felbukkanásáig a 11 döntőből 9-et az amerikaiak nyertek meg, 1992-ben aztán a Sao Paulo megverte a Dream Team-Barcelonát, majd a Milant, az olaszokat 1994-ben kettő nullára elpáholta a Vélez Sarsfield! Kvázi szupercsapatnak csak a Flamengo (Leandro, Carlos Mozer, Júnior, Tita, Zico), a River Plate (Nery Pumpido, Nelson Gutiérrez, Oscar Ruggeri, Héctor Enrique, Américo Gallego, Antonio Alzamendi, Sergio Goycochea, Néstor Gorosito) és a Sao Paulo (Zetti, Vítor, Ronaldao, Cerezo, Raí, Cafú, Müller, Palhinha) volt nevezhető, a másik oldalon felvonultak Európa legjobbjai a légiósokkal együtt.

A korrektség kedvéért: a kolumbiai csapatot (Higuita – Luis F. Herrera, A. Escobar, Gabriel Gómez, Geovanis Cassiani – José Pérez, L. Álvarez, Alexis García, Jaime Arango (Gustavo Restrepo, a szünetben) – Níver Arboleda (Usuriaga, a szünetben), Tréllez) a Giovanni Galli – Mauro Tassotti, Alessandro Costacurta, Franco Baresi, Paolo Maldini – Diego Fuser (Alberico Evani, 65.), Frank Rijkaard, Carlo Ancelotti, Roberto Donadoni – Marco van Basten, Daniele Massaro (Marco Simone, 70.) összetételű, Arrigo Sacchi vezette Milan gyűrte le, egyetlen, a 119. percben szerzett góllal.

1990-ben aztán kizárták az Atléticót a Libertadores-kupából, mert már sokadszor fenyegették meg géppisztolyos banditák a játékvezetőt a csapat meccsei előtt…

Mégsem ezek a mérkőzések voltak a legérdekesebbek: a börtönválogatottas sztorit már felelevenítettük, de a drogbárók gyakran rendeztek egymás csapatai között olyan „barátságos meccseket”, amelyekre több millió dolláros tétben fogadtak egymással, a csúcs egy olyan találkozó volt, amelyre Escobar 20 milliót tett fel!

1993-ban Escobar ellenfelei meggyilkolták a fiatal középpályást, Omar Canast, de játékvezetők, partjelzők és vezetők is áldoztuk estek Andrés Escobar mellett, sőt 1989-ben félbeszakadt a bajnokság, mert kivégeztek egy játékvezetőt, Álvaro Ortegát, minden bizonnyal Escobar bosszújából (szegény spori nem adott meg egy hajrábeli gólt a DIM-nek).

„A játékosok árnyékországban éltek és versenyeztek, ahol gyakorlatilag rabszolgái voltak klubjaik tulajdonosainak. A futballisták felvásárlása jó módszer volt a korrupt tulajdonosok számára a drogkereskedelemből származó pénz tisztára mosására – írta Francisco Santos erről a korszakról. – Ne tagadjuk, a kolumbiai labdarúgás felvirágoztatása a drogkereskedők pénzéből és korrupt rendszerének segítségével valósult meg.”

Santos már csak tudta: 1990-ben nyolc hónapig tartotta fogságban az egyik kartell.

„Kolumbia felemelkedését a drogpénzek számlájára kell írnunk – így Juan José Bellini, a kolumbiai szövetség elnöke. – Mindannyian hagytuk, hogy így legyen, mindannyian benne voltunk”.

Bellini értett hozzá, később elítélték pénzmosásért.

Pablo nem érte meg az 1994-es világbajnokságot, a halála után kitört a konkurenciaharc, de mégis, a sportsikerek, és értjük ezen főleg a válogatottat, egy időre, az őrület perceiben is, egyesítették a nemzetet.

Mellékes tanulságként zárjuk a zseniális Gabriel García Márquez egy nyilatkozatával: „A kolumbiai futball sikere a drogkereskedők a csapatokba fektetett pénzének köszönhető. De ennek semmi köze a játékosok magas szintű képzettségéhez. Ha a játékosok nem jók, akkor a világ összes drogpénze semmit sem ér.”

És mi lett a nagy szerelemmel, a munkásosztály csapatával, a Deportivo Independiente Medellínnel? Escobar idejében semmit sem nyert, a kétezres években háromszor is bajnok lett.

HITELESSÉGMÉRŐ: 80 SZÁZALÉK