Anyám, én nem ilyen lovat akartam! – tényleg tévedésből igazolt a Milan?
Megvesszük azt a támadót! De melyiket?!
Az 1963-as születésű, feketebőrű Luther Blissett 1983-ban az angol élvonal gólkirályaként került a Watfordtól a Milanhoz akkori rekordösszegért, egymillió fontért, de Olaszországban 30 mérkőzésen csak 5 gólt szerzett, így féláron azonnal visszaadták őt a Watfordnak – ahol Blisset megrázta magát, és 21 góllal fejezte be a bajnokságot (27-tel nyert aranycipőt előtte).
Blissetnek nem jött be a milánói élet (Lehet itt bármennyi pénzed, nem lehet rizsfelfújtat kapni – nyilatkozta egy alkalommal viccesen), másrészt nehezen birkózott meg a nézőtérről feléje áradó rasszizmussal, de mindenképpen nagy csalódást okozott, ezért is keletkezett azonnal városi legenda a transzferből: a Milan nem is őt akarta megvenni, hanem… a rá egy kicsit tényleg hasonlító John Barnest! A mítosz alapja az, hogy a Watford keretében csak két színesbőrű játékos volt, ők ketten.
A szakírók szerint azonban az összekutyulás csak egy mítosz, egyrészt csak egy picit hasonlítottak egymásra, másrészt, mint azt Gabriele Marcotti is leszögezi a The Guardianban, a Milan kifejezetten középcsatárt keresett, és Barnes pedig szélső. A Milan akkori elnöke, Giuseppe Farina elárulta, Blissetet egy londoni kertész ajánlotta neki, és a helyére (mármint a futballista helyére) egy újabb angol középcsatárt igazolt, Mark Hateley-t.
A legenda két elemének járjunk még utána: a nagy igazolás előtt Barnes bemutatkozott az angol válogatottban, és találják ki, kinek a helyére állt be? Blissetére, ennyit az összekeverésről: két nagyon is ismert játékosról beszélünk.
És hogy a Watford keretében tényleg csak két színesbőrű játékos volt az 1982–1983-as idényben? Jelentjük, ez sem igaz!
Később Barnes és Blisett alapított közösen egy motorsport-egyesületet, de nem villámikrek néven.
A The Guardian annak idején összegyűjtött pár véletlen igazolást: Alpha Jallow-t vette meg a török Menemenspor Lamin Jallow helyett, a Birmingham City jól járt Bob Catlinnel, holott nem is őt, hanem Jimmy Walkert javasolta a fő megfigyelőjük. A Sunderlandnek jó kétmillió fontba került Milton Núnez, holott válogatottbeli éktársát, Adolfo Valenciát akarták (más források szerint a szintén PAOK-os Eduardo Bennettet, de hogy még izgalmasabb legyen: előbbi két játékos 183 centiméter magas, Núnez 165).
A New York MetroStars Ever Palacios helyett a kolumbiai válogatott játékos testvérét, Arleyt vette meg, 2012-ben a Tromsö véletlenül rossz Diego Gustavssont igazolt le.
Ian Rush szerint olyan volt Olaszországban légióskodni, mintha egy másik országban játszott volna
Sok eszement és nyomdafestéket magáról lehámlasztó sztorit szült a nyolcvanas évek angliai labdarúgása, az egyik leghíresebb eset Rush kínos vagy humoros mondása. Ian Rush kora egyik legjobb csatára volt, ezért vette meg őt a Juventus a Liverpooltól brit rekordösszegért, 3.2 millió euróért (és nem, nem keverték össze John Aldridge-dzsel). Rusht gyötörte Torinóban a honvágy, egy idény és 13 gól után visszatért a Poolhoz, és ezt követően tette a nevezetes nyilatkozatot.
Legalábbis a legenda szerint, ugyanis Rush folyamatosan tagadja, hogy ilyet mondott volna… és nem is mondott ilyet!
Mint a Soccer Nostalgia blog kiderítette: amikor 1988-ban egy riporter megkérdezte a csatárt, hogy miért igazolt vissza Angliába, akkor a mellette lévő játékos-menedzser, Kenny Dalglish odaszólt: „Azt mondta, olyan volt, mintha egy idegen országban játszana”.
Ennek ellenére a legenda dagadt, nőtt, messze országokat látogatott sorra, holott a gyökereknél megfogható az igazság: Rush nem angol, hanem walesi, neki Anglia is más ország.
Rush hetvenhárom alkalommal szerepelt a walesi válogatottban, 28 gólt szerzett.
