Csoda helyett papírforma – Ballai Attila publicisztikája

Hősies 1–0-s diadalok, ráadásul idegenben! Harminc éve, 1995 augusztusában nyert ennyire a Ferencváros Brüsszelben az Anderlecht ellen, ezzel megteremtve az alapját annak, hogy első magyar csapatként feliratkozzon a labdarúgó Bajnokok Ligája főtáblájára. Negyven esztendeje, 1985. május 22-én az UEFA-kupa döntőjének visszavágóján a Videoton a saját szentélyében, a Bernabéuban verte meg ugyancsak 1–0-ra a Real Madridot. Jól állunk ezekkel az ötre végződő évszámokkal, hiszen fél évszázada, 1975. május 14-én Bázelben KEK-döntőt vívhatott az FTC, ám azt 3–0-ra elveszítette a Dinamo Kijevvel szemben. Ma hatvan éve, 1965. június 23-án a Vásárvárosok Kupája, a VVK fináléjában azonban megszületett az első emblematikus 1–0, ezzel a mindmáig egyetlen kontinentális magyar kupagyőzelem: a Ferencváros Torinóban gyűrte le a Juventust!

Mégis ennek az 1–0-nak az emléke a leghalványabb a kollektív szurkolói emlékezetben. Nem azért, mert a három közül ez a legrégebbi – az 1950-es évtized sikerei szolgáltatják az ellenpéldát –, hanem mert ez tűnt legkevésbé szenzációnak. Mert mai ésszel és értékrenddel akármilyen döbbenetesen hangzik, az, hogy a Ferencváros Torinóban legyőzi a Juventust, 1965-ben nem volt világra-, még csak országra szóló csoda, különösebb meglepetés sem. Talán ez a legszebb és legborzongatóbb az egészben. Ezért is adja ennek az inkább ténynek, mintsem véleménynek a kibontása publicisztikánk alapját.

1975-ben és ’95-ben saját és a magyar futball erején felül teljesített a Fradi, miként 1985-ben a Vidi is, ezért már az adott időszak szurkolói is bravúrként értékelték és élték meg ezeket az eredményeket, és a kortárs közvélekedés évtizedeken át kíséri, határozza meg egy-egy (sport)esemény általános megítélését. Részben ez az oka annak, hogy az 1965-ös VVK-elsőséget az utókor nem tartja számon a magyar futballhistória csúcsai között. És ez nem a hatvan évvel ezelőtti Ferencváros alulértékelése, éppen ellenkezőleg: a bombaerős Fradi és hazai labdarúgás miatt az egekbe szökő elvárások árulkodó jele. Ha nyertünk, természetes volt. Ha kikaptunk, a sarkából fordult ki elődeink világa.  

Válogatottunk az 1962-es világbajnokságon az ötödik, az 1966-oson a hatodik helyen végzett, és bár Chilében az angoloknak, Angliában a braziloknak tartott kilencvenperces mesterképzést, a negyeddöntő elvesztése a csehszlovákokkal, majd a szovjetekkel szemben mindkét esetben keserű száj­ízt adott a vb általános megítélésének. Miként az 1964-es Eb-bronz is; jó, a harmadik helyért a dánokat megvertük, még szép, de odáig jutottunk, hogy – nem mellékesen Madridban és hosszabbítás után – már a spanyoloktól is kikaptunk az elődöntőben! Nincs, azaz akkoriban nem volt ebben szemernyi irónia sem, nagyon komoly emberek ezt nagyon komolyan így gondolták. Az 1964-es és az 1968-as olimpiai bajnoki cím ugyan árnyalta az évtizedes összképet, de a népet nem lehetett hülyíteni; ál­amatőr státuszunk miatt ezeket az aranyakat betudták szocialista típusú sikereknek.

A mieinkkel szemben az olaszok az 1962-es és ’66-os vb-n is a csoportjukban rekedtek, az 1964-es Eb-n sem jutottak be a nyolcba. A két ország egymás elleni meccseit tekintve 1947-ben még alulmaradtunk, de onnantól fogva a VVK-döntőig öt mérkőzésen három győzelem, két döntetlen és 10–2-es gólkülönbség volt a magyar mérleg. Sőt, négy nappal az 1965. június 23-i 1:0 után, 27-én Budapesten válogatottunk megint, mondhatni, a megszokott módon 2:1-re felülmúlta az olaszokat.

Miért kellett volna hát a Ferencvárosnak félnie a Juventustól? Enyhén szólva sem az aggodalom jele volt, hogy mivel a Fradi ragaszkodott nyári amerikai túrájához, még abba is belement, hogy oda-vissza vágós döntő helyett egyetlen mérkőzésen dőljön el a trófea sorsa – és azt az egyet Torinóban rendezzék. Ez nem azt jelentette, hogy a magyar labdarúgás és a klub vezetői eleve feladták volna a reményt. Ugyan, dehogy! Sokkal inkább azt, hogy idegenben, Olaszországban is esélyesnek tartották Albertékat.

Ha csupán a VVK 1964–1965-ös kiírását vesszük, ez abszolút érthető. Az előcsatározások során ugyanis a zöld-fehérek sorban ejtették ki a Spartak Brnót, a Wiener SC-t, az AS Romát, az Atlético Bilbaót (akkor még a baszk névváltozatot nem engedélyezték) és a Manchester Unitedet. Tegyük hozzá, némi szerencsével, mert a korabeli szabályok nem ismerték a tizenegyespárbajt, így háromszor is harmadik mérkőzést vívtak, a sorsolásnak köszönhetően az osztrákok, a spanyolok és az angolok ellen is a Népstadionban. A szerencsénél azonban sokkal nagyobb volt a tudás. Teljes joggal él mindmáig a Császár, Albert Flórián és az 1965-ben húszéves zseni, Varga Zoltán kultusza, de érdemes felidézni, hogy a legjobb nyolcban az újrajátszásokkal együtt hét mérkőzés 11 Fradi-gólja ebben az eloszlásban esett: Fenyvesi 4, Novák 2, Rákosi, Varga, Juhász, Karába 1-1, továbbá egy öngól. Albertet, aki huszonnégy éves korára már komplett német és angol védelmeket fektetett el és kúszatott a tizenhatoson belül, nagyjából teljes csapatrészek őrizték. Egyik legkedvesebb futballtörténeti képemen – az FTC népligeti sporttelepén nagyban megtekinthető – a kaputól jó húsz méterre szabadrúgáshoz letett labda mögött Albert és Novák áll és társalog, velük szemben pedig hat halálra rémült arc figyeli őket, és találgatja összekapaszkodva hat fiatalember, vajon mi szakad rájuk a következő pillanatban. Ez a manchesteriek sorfala. A Man Unitednek aztán Karába János lőtt földöntúli gólt, az ír kapus, Patrick Dunne ennek hatására gyónta meg addig féltve őrzött titkát, hogy farkasvakságban szenvedett, ha a fénybe nézett, az sokszor elvakította; vagy csak így akarta „kidumálni”, hogy Karába – korabeli szóhasználattal – a Kígyó térről köszönt be neki. A torinói döntőben pedig Fenyvesi Máté fejelte be a győztes találatot, miután Albertet szokás szerint kilökték a labda alól. De mindig akadt pótmegoldás.

Így aztán a Ferencváros is az esélyesek nyugalmával készülődött az utolsó nagy csatára. Jellemző, hogy a meccsnap előtti, keddi edzésen hét a hét ellen nősök–nőtlenek partit játszottak a fiúk – akár egy vállalati üdülőben –, és a nősök 9:7-re győztek. Másnap persze összeálltak egy családdá, és a Juve ellen beérték 1:0-val. Ez a megfogalmazás is csak manapság hat túlzásnak. Ha hiszik, ha nem, a Népszabadság helyszíni tudósítója, akit árnyaltan szólva nem ragadtak el az érzelmei, ingerszegény anyagában többek között ezt írta: „A csatárjáték viszont már kevésbé volt ilyen sikeres, ez az oka, hogy nem lett nagyobb a győzelem aránya.” A Népsport és az olasz lapok kiemelték a Ferencváros erőnléti és taktikai fölényét – utóbbit a két középcsatáros módi, Albert és Varga állandó helycseréi jelentették –, játékosai kimagasló egyéni képességét, és abban is megegyeztek, hogy teljesen megérdemelt a magyar győzelem.

Amelyet ez a tizenegy ért el: Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. Közülük hárman élték meg a hatvanadik évfordulót. Horváth László balhátvéd, Karába János jobbszélső és Rákosi Gyula balösszekötő. Horváth „Apival” és Gyula bácsival a mai napig bármikor találkozhatunk a Népligetben, Karába Jánossal jó néhány éve hosszasan beszélgettünk egy általa üzemeltetett teniszkomplexum mellett; mondta is, most ráér, nemsokára le kell húznia és meglocsolnia a salakot, de addig jók vagyunk.

Bizony, jók voltak, nagyon jók. Mindhárom élő tanúról sugárzik a derű, az erő, a rendíthetetlenség. Soha egyiküktől sem hallottam egyetlen zokszót sem amiatt, hogy az utókor ne tartaná számon és ne tisztelné eléggé a diadalaikat. Köztük a torinóit. Pontosan tudják, hogy ők helyezték saját maguknak ilyen magasra a lécet, és rendre meg is ugrották.

E publicisztika témájához is nagyjából annyit tennének hozzá: igen, ’65-ben megnyertük a VVK-t. És akkor mi van?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!