Eltanácsolták a focitól, gólokkal bizonyít – interjú Bárány Donáttal

– Milyen Debrecenben futballistának lenni? Ha bejön ide, a belvárosba, tud úgy sétálni, hogy nem szólítják le?  
– Ez változó. Régóta játszom Debrecenben, gyakran megállítanak, de nem zavaró a helyzet. Talán éppen a köztes állapot: még be lehet ülni egy kávéra nyugodtan, de fel is ismernek, odajönnek időnként hozzám.

– Függ az ilyenfajta népszerűség attól, hogy éppen miként szerepel a csapat?  
– Egyértelműen igen, talán ez a stadion hangulatából is érzékelhető. Ha nem megy jól a játék, nem szívesen járunk zsúfolt helyekre ebédelni, kávézni mi sem.

– Említette, hogy amúgy sem az a „beülős” típus. Edzés után a pihenésen, regenerálódáson van a hangsúly?  
– Igen, vagy esetleg a barátokkal találkozunk és csinálunk közös programot.

Gyerekként is a gól volt a mindene  

– Sportos családban nőtt fel?  
– Szerették a szüleim a sportot, de szerintem apa is akkor kezdett el igazán mozogni, amikor én belekóstoltam a fociba. Nem volt sportoló a családban.

– Hogy szúrták ki, hogy a fociban tehetséges?  
– Nagyon kicsi koromtól kezdve a labda érdekelt, így négyévesen elvittek egy edzésre, és apa látta rajtam, hogy mocorog bennem valami, én pedig nagyon szerettem a játékot.

– Kicsiként is a góllövés érdekelte? Nem akart, mondjuk, kapus lenni?  
– Nem, mindig a kapu előtt éreztem jól magam. Az első edzésemen, négyévesen nagyon sok gólt rúgtam és boldogan mentem haza, aztán a második tréning nem sikerült ilyen fényesen, sírtam is, és egy ideig nem is akartam focizni. Szerencsére később aztán újrakezdtem.

– A Debreceni Olasz Focisuliban nevelkedett, amely neves utánpótlásnevelő-műhelynek számított. Jó emlékei vannak erről az időszakról?  
– Igen, Szabó Laci bácsi volt az edzőm – Isten nyugosztalja –, mindent megtett értünk, az alapokat nála sajátítottam el. Sok nemzetközi tornán vettünk részt, ez rengeteg tapasztalatot és élményt jelentett. Remek közösség épült ki, de tizenkét éves koromban megszűnt az egyesület és mindenki ment, amerre tudott.

– Ön például a DVSC-hez került. Könnyű volt az átmenet?  
– Kezdetben a Loki korosztályos B-csapatához kerültem, de két meccs után felvittek az A-ba. Ismertem mindenkit, nem volt nehéz beilleszkedni.

– Rengeteg gólt rúgott már fiatalon is. Az ön évjáratát, a 2000-est Szoboszlai Dominik, Schön Szabolcs vagy Csoboth Kevin neve fémjelzi. Az U21-es nemzeti csapat előtt, amelyben ötször szerepelt Gera Zoltán irányításával, korábban sohasem került közel a korosztályos válogatotthoz?  
– Nem tudok róla, hogy szóba került volna a nevem. Szerencsére mindig rúgtam a gólokat, de a testalkatom nem volt ideális, elég zömök voltam, tizenhat-tizenhét évesen kezdtem csak el igazán figyelni az étkezésemre. Úgy tizenöt lehettem, amikor el is akartak tanácsolni a focitól – mázlimra az edzőim kiálltak mellettem, és amikor a vezetők eljöttek megnézni, mindig több gólt szereztem. Sajnos olyan típus vagyok, hogy ha nem figyelnék rá, mit eszem, elszállna a súlyom. Viszont a pozitív oldala a fizikai erő, ami megadatott. Előfordult, hogy rám pirítottak és nagyon lefogytam, de az az életem legrosszabb idénye volt. Nem fogyasztottam okosan, és elvesztettem az erőmet. Be kell lőni azt a súlyt, amikor még megvan a kellő energiám és jó állapotban vagyok.

 
Az NB III gólkirálya lett a DEAC mezében  

– Az akadémiai évek után következett egy év a város másik csapatában, az NB III-as DEAC-ban. Lemondott akkor önről a Loki?  
– Nem, sőt, akkor kötöttem a DVSC-vel az első profi szerződésem. Viszont azt is elmondták nekem, hogy a második csapatban jobbára azok fognak szóhoz jutni, akik visszajátszanak az első keretből, ezért jót tenne, ha átmennék a DEAC-ba, ott több esélyem lesz játszani. Szerencsére kiváló játékosok közé kerültem, csapattársam volt Ibrahima Sidibe vagy éppen Urbin Péter. Megkaptam a játéklehetőséget és talán éltem is vele, gólkirály lettem, ezzel együtt feljutottunk az NB II-be. A Loki viszont akkor esett ki a másodosztályba, én pedig kaptam a telefonhívást, hogy vissza kellene térnem.

– Jól is indult felnőttpályafutása a DVSC-ben, csak éppen sokszor volt sérült.  
– Így van, régóta küszködtem az Achillesemmel, gyógytornára jártam, de nem gyógyult meg, így időszakosan ki kellett hagynom egy-egy hónapot. Az NB II-es idényem valóban jól indult, de a sérülés folyamatosan gyötört, és talán emiatt is szakadt el az egyik bokaszalagom, majd a másik, és lőttek az évadomnak. Korábban Pávkovics Bence műttette meg Finnországban az Achilles-inát, ő ajánlott orvost, úgyhogy én is megoperáltattam magam. A visszatérés után izomproblémák hátráltattak, majd Szrdan Blagojevicsnél nemigen kaptam lehetőséget.

– A 2023–2024-es idényben azonban ez is változott: első számú támadó lett a szerb szakembernél, amelyet nyolc bajnoki góllal hálált meg. Nehéz volt saját nevelésű játékosként megszilárdítani a helyét? A futballunkban azért nem egyedi jelenség, ha egy légiós esetleg több lehetőséget, bizalmat kap, mint egy magyar fiatal.  
– A sérülésemig sohasem volt problémám, megkaptam a lehetőséget és jöttek a gólok is. Például, amikor visszatértem a DEAC-ból a Lokiba, azt hittem, harmadik vagy negyedik számú támadó leszek, de Kondás Elemér rögtön bízott bennem. A sérüléseim után Blagojevics mesternél előttem volt a sorban a horvát Antonio Mance és a macedón Dorian Babunszki is, akkor kaptam az első pofont, nem volt jó, hogy nem játszottam. Gyakran fordult elő edzésen, hogy ott szerepeltem, ahol éppen szükség volt rám – jobbhátvédként, belső védőként is. A klub viszont kitartott mellettem.

– Megfordult akkor a fejében, hogy váltani kellene?  
– Persze, de akkor lett volna lehetőségem távozni, amikor már elkezdtem megint játszani. Elment Mance és Babunszki is, első számú támadó lettem. A szurkolótábor végig kiállt mellettem, akkor is nekem énekeltek, amikor nem játszottam vagy sérült voltam, és úgy éreztem, azzal tudom meghálálni, ha a Lokiban bizonyítok.

Mindig le akarja győzni önmagát  

– Az előző idény pedig pályafutása csúcsának számít: tizenhárom góllal zárt a bajnokságban, végig harcban volt a gólkirályi címért. Nagyon csalódott volt, hogy nem sikerült az élen végeznie?  
– Az utolsó négy meccsből kettőt ki kellett hagynom a talpsérülésem miatt, és már akkor tudtam, hogy ezzel elszálltak az esélyeim. Sokkal fontosabb volt, hogy benn maradjon az élvonalban a csapat, és azért is pihentem a sérülés miatt, hogy az utolsó két fordulóban teljes erőmmel segíteni tudjam a Lokit. Minden jól alakult, megőriztük az élvonalbeli tagságunk – hogy nem sikerült gólkirálynak lennem, csak másodlagos.

– De azért motiválja ez az egyéni cím?  
– Elsősorban magamat szeretném mindig legyőzni. Minden évben sikerült eddig előrelépni, most is ez a cél, aztán hogy mire lesz elég, nem tudni. Nem a gólkirályság lebeg a szemem előtt, de természetesen egy csatárnak nagyon fontos, hogy sok gólt szerezzen.

– Azt a hullámzást miként élik meg a Lokinál, hogy két évvel ezelőtt még bronzérmet szereztek, idén pedig a kiesés ellen küzdöttek?  
– Ez az NB I, nagyon sűrű a mezőny. Szerintem nagy különbség nem volt a játékerőnket tekintve a két évadban, csak míg előbb minden jól sült el, minden bejött, legutóbb semmi. Szerencsére tavaszra már összeért az együttesünk, de mivel az első fél évben csak tizenhárom pontot gyűjtöttünk, végig a kiesés réme fenyegetett minket, és így sokkal nehezebb futballozni. Hiába játszottunk jól, közben görcsöltünk is, valaki rendre belehibázott. Amikor a bronzéremért hajtasz, sokkal kisebb a teher, nagyobb eséllyel jönnek a jó megoldások.

– A mostani Loki hová érhet el a végelszámolásnál?  
– Semmiképpen sem szeretnénk újra átélni, amit legutóbb. Ha sikerül elkapni a fonalat, oda lehet érni az élmezőnybe is, de a minimum, hogy ne kelljen idegeskedni a bennmaradás miatt.

– Huszonnégy évesen már rutinos játékosnak számít a DVSC öltözőjében, amelyben ott van Dzsudzsák Balázs is a maga elképesztően gazdag karrierjével. Milyen a hangulat, mennyire nehéz terelgetni a közösséget?  
– Az elmúlt fél évben valami megváltozott, kiváló a hangulat az öltözőben, annak ellenére is szépen összeálltunk, hogy azért alaposan kicserélődött a nyáron a keret. Közvetlenek, barátságosak a légiósok is, nincsenek klikkek.

– Mondják, hogy aki Debrecenbe igazol, annak duplán kell bizonyítania, hogy elfogadja a város, a közönség. Valóban így van?  
– Lehetséges, de az öltözőben nincsenek különleges elvárások, ha valaki teljesít, villámgyorsan befogadjuk. Szerintem nálunk is minden úgy működik, mint máshol, nem zárnak össze a helyi, saját nevelésű játékosok, úgy gondolom, befogadó közeg a miénk.

A címeres mezről álmodik  

– Két évvel ezelőtt a szövetségi kapitány, Marco Rossi név szerint kiemelte önt, hogy közel jár a válogatott kerettagsághoz. Izgatta a gondolat, hogy esetleg akár a 2024-es Eb-re is eljuthat a nemzeti csapattal?  
– Amíg nem nyilatkozott rólam, nem gondoltam, hogy esélyem lehet bekerülni a válogatottba. Ahogy másoknak, nekem is kiskorom óta az az álmom, hogy válogatott legyek, óriási motivációt jelentett a szövetségi kapitány figyelme. Még nem adatott meg, hogy a nemzeti csapatban pályára lépjek, de próbálok úgy teljesíteni a klubomban, hogy valamikor bemutatkozhassak.

– Most remek formában van, kap esetleg a háttérből információt, hogy Marco Rossi mennyire tartja önön a szemét?  
– Nem, ilyesmiről nem tudok, igyekszem a munkámra koncentrálni, gólokat szeretnék lőni. Ha ez sikerül, szerintem jönni fog a meghívó, de a döntés természetesen nem az én kezemben van, nem vagyok rá hatással, csak a játékommal tudok bizonyítani.

– Debrecenen kívül nem futballozott máshol. Vonzza esetleg a légióskodás?  
– Igen, nagyon szeretném majd egyszer külföldön kipróbálni magam. Ez olyan lépés is lehetne a karrieremben, amivel a válogatottság is közelebb kerülhet. Ha behívnak a nemzeti csapatba, könnyebben igazolhatsz külföldre, de ha már légiós vagy, talán könnyebben jön a meghívó a válogatottba. Szóval, ez dupla motiváció nekem.

A tanulás sem másodlagos  

– A futball mellett egyetemre jár. Mit tanul?  
– Az első diplomámat már megszereztem gazdálkodás és menedzsment szakon, most a mesterképzésen sportgazdálkodást hallgatok.

– Mindig fontos volt, hogy sportoljon és tanuljon is?  
– Nagyon sokáig a suli volt az első, édesanyámnak nagyon fontos volt, hogy az iskolában jól teljesítsek, ha sikerült, mehetett az edzés is. Fiatalként nemigen gondoltam, hogy NB I-es futballista leszek, de abban azért hittem, hogy legalább a másodosztályig eljutok és az ott keresett pénzből, valamint az iskolában szerzett képesítés révén később elindulhatok a civil életben is.

– A tanulmányai arra engednek következtetni, hogy pályafutása lezárása után is maradna a sport közelében.  
– Mindenképpen ez a cél, gazdasági vonalon tervezek majd dolgozni. Szeretem a matekot, érdekel a gazdaság világa, öröm, hogy ez ötvözhető a sporttal, és valamikor – remélem, még sokára – akár a menedzseri, sportvezetői pályám is elindulhat.

– Mindig könnyen összeegyeztette a két, teljes embert kívánó elfoglaltságot?  
– Szerencsére a Debreceni Egyetemen mindenki rugalmas, és én is próbálok alkalmazkodni. Egyéni tanrend szerint tanulok, nem kell minden előadásra bejárnom, viszont minden tárgyból ugyanúgy vizsgáznom kell. Mentorprogram keretében segítenek, hogy megkapjam az órai anyagokat, amely alapján otthon készülök.

– A foci és a tanulás mellett újdonság, hogy vőlegény lett…  
– A menyasszonyommal együtt az Ady gimnáziumban tanultunk, tizenhat éves voltam, ő egy évfolyammal alattam járt, és egy kiránduláson ismerkedtünk meg. Az esküvő időpontját még nem tűztük ki, szerintem úgy két év múlva jöhet el a nagy nap, de eddig sem siettünk el semmit, hiszen nyolc éve együtt vagyunk már, haladunk a saját tempónkban. Együtt, közösen tervezzük az életünket.

– Kerek most a világ Bárány Donátnak?  
– Igen, nagyon jól érzem magam

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. augusztus 9-i lapszámában jelent meg.)