Agyonhallgatás után – Ballai Attila publicisztikája

Csak azt irányíthatjuk, hogyan élünk, azt végképp nem, mikor. Ezért is súlyos igazságtalanság, hogy utólagos megítélésünket a „mikor” is erősen befolyásolja, hiszen a következő nemzedékek – esetenként torz – normái, értékrendjei, akár érdekei visszamenőleges hatállyal magasztalhatnak fel percembereket vagy jelentékteleníthetnek el korszakos figurákat. Mint Pluhár Istvánt. A magyar sportrádiózás atyja 1893-ban született, az 1930-as években ért alkotói pályája csúcsára, és ez a „hiba” önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a második világháborút követő diktatúra a karrierjét derékba törje, nevét és emlékezetét a felismerhetetlenség határáig halványítsa. E sorsban klasszis sportolók, bálványok is osztozni kényszerültek, bár az ő esetükben a számszerű eredmények és a nemzetközi jegyzőkönyvek miatt nehezebben ment a történelemhamisítás.

A Pluhár örökébe lépő, léptetett, vitán felül különleges képességű és hatású Szepesi Györgyöt azonban sikerrel emelték az úttörő, mint fentebb írtuk, a magyar sportrádiózás atyja, azaz maga Pluhár István szerepébe. Ahol két elsőnek nem lehetett helye – így az egyiket, a valódi elsőt ki kellett onnan törölni. Szepesi becsületére szól, hogy később, amikor már tehette, a viszonylagos enyhülés idején a maga módján, eszközeivel és lehetőségeivel megpróbált kárpótlást nyújtani a nagy elődnek: 1967-ben közös kötetet adtak ki, Szerelmünk a mikrofon címmel. Amelyben természetesen utalás sem eshetett arról, hogy húsz esztendővel korábban, 1947-ben, ereje teljében Pluhárt megfosztották élete szerelmétől. Csupán attól lett rossz ember, hogy az előző, „bűnös” rendszerben jó ember, jó labdarúgó, jó újságíró, jó, sőt kiváló rádióriporter volt. Nem a válogatott tizenkettedik játékosa, mint harminc évvel később Szepesiről tartották, ő befért az igazi, a kezdő tizenegybe is. 1921 végén kétszer is viselhette a nemzeti mezt, együtt futballozhatott többek között Zsák Károllyal, Orth Györggyel, Schlosser Imrével, Fogl Károllyal. Első alkalommal, a svédek ellen a Nemzeti Sport ifjú munkatársaként tudósítani indult, de Braun József, „Csibi” sérülése miatt a szünetben a lelátóról behívták a csapatba. Az 1930-as évtized héroszainak mérkőzéseit már a rádióban közvetítette, normális esetben ő lehetett volna az Aranycsapat hírnöke is.

Ez azonban már nem adatott meg neki. Hogy miért most, miért éppen ma idézzük meg az emlékét? Egyrészt, mert jobb későn, még nagyon későn is, mint soha. Másrészt, mert napra pontosan kilencvenöt esztendeje, 1930. május 11-én állt először a mikrofon elé, az olaszok elleni, Üllői úti válogatott mérkőzésen. Váratlan felkérésre, inkább utasításra, totálisan felkészületlenül; a meccs előtt mutatták meg neki, hogy abba a micsodába kell beszélni, szakmai útravalóként pedig annyit kapott, mondja el, amit lát, illetve a Nemzeti Sportban a gépíró kisasszony azt javasolta, csak úgy tegyen, mintha neki diktálná a tudósítást. Az 5:0-s vereség dacára sikerrel debütált, a másnapi lapértékelések szerint ő volt a legjobb játékosunk.

Ettől fogva a magyar sporttal, a magyar labdarúgással együtt emelkedett a csillaga. A trianoni békediktátum nemcsak az országot, hanem a haderejét is csonkolta, így angolszász mintára, részben kényszerből a testnevelés, a testedzés, a versenysport adta meg az ifjúságnak a szükséges fizikai – és lelki, mentális – alapokat. 1924-től 1936-ig, négy olimpián kettőről négyre (a művészeti versenyt nem számítva), hatra, tízre nőtt aranyaink száma, az utóbbi már az éremtábla harmadik helyét jelentette, egyúttal azt is, hogy hazánk sportnagyhatalommá vált. Futballunk hasonló utat járt be: az első, az 1930-as világbajnokságot még kihagytuk, a másodikon, 1934-ben már a negyeddöntőig, a harmadikon, 1938-ban egyenesen a döntőbe jutottunk. Berlinben, 1936-ban már ott állt a rádió mikrofonja mögött Pluhár István is, Csik Ferenc 100 méteres gyorsúszásban aratott diadalának a közvetítése neki is országos népszerűséget hozott. A felvétel a mai napig meghallgatható, miként néhány egyéb szemelvény is. Nem is csak a sport témakörében, hanem például egy 1941-es beszélgetés a második bécsi döntéssel visszatérő Kolozsváron, az Erdélyi Helikon szerkesztőségében, erdélyi magyar írókkal, Tamási Áronnal, Nyirő Józseffel, Kós Károllyal, Kemény báróval. A kérdések csendes derűje, reménykedése, a sportember visszafogottsága a „győzelemben nagylelkűség” jegyében napjainkban is tanulságos, megszívlelendő kordokumentum.

Aztán egyszer csak mindennek vége szakadt. Új időszámítás kezdődött, a „régi rendet”, a múltat, mint írva vagyon, el kellett törölni. Pluhár Istvánt 1945-ben koholt vádak alapján népbírósági eljárás alá vonták, megjárta az Andrássy út 60.-at is, és bár hamarosan felmentették, 1947-ben menesztették a rádióból. Visszavonult a baji szőlőhegyen álló házába, majd éjjeliőrként alkalmazták. 1970-ben bekövetkezett halála előtt sokat betegeskedett, a látását is elveszítette.

Talán a szervezet, a lélek önvédelmi reflexe volt ez, hiszen nem sok kedvét lelhette az őt körülvevő világban. Amely Csik Ferencet és a többi bajnokot is igyekezett agyonhallgatni. Csik 1936-os elsősége után ugyan egészen 1980-ig, Wladár Sándorig nem nyert magyar férfi úszó olimpiai aranyat, de Csiknak is megvolt a maga „bűne”: a világháború végén katonaorvosként szolgált, méghozzá teljes odaadással. Amikor Sopron 1945. március 29-i bombázásakor a légiriadó hangjára mindenki az óvóhelyekre menekült, ő szemben futott a tömeggel, hogy egy fekvő betegének injekciót adjon. Ekkor érte a halál.

Berlin győzteseinek többsége évtizedekkel élte túl, de a következő fél évszázad őket is száműzte a szó szoros és átvitt értelmében is. Mintha a magyar póló is a Gyarmati-, Kárpáti-féle nagycsapattal, az 1950-es évekkel kezdte volna el világhódítását, miközben már 1932-ben és ’36-ban is olimpiát nyertünk. A korabeli értékelések szerint a földkerekség legjobbja, Németh János, „Jamesz” 1988-ban hunyt el Madridban, Bródy György Dél-Afrikáig, Homonnai Márton Argentínáig ment (utóbbi érthetően, mert szerepet vállalt a nyilas hatalomátvételben), Sárkány Miklós Bécsben, Hazai Kálmán Koppenhágában már a rendszerváltozás után halt meg, mégis szinte észrevétlenül. Csupán a 103 éves koráig Kaliforniában élő Tarics Sándort sikerült újra felfedezni.

Vízen és szárazon ugyanaz történt. Miközben az Aranycsapatot szinte memoriterként fújta több generáció, ezt a tizenegyet vajon hányan tudnák felsorolni: Szabó Antal, Polgár Gyula, Bíró Sándor, Szalay Antal, Szűcs György, Lázár Gyula, Sas Ferenc, Vincze Jenő, Sárosi György, Zsengellér Gyula, Titkos Pál? Pedig labdarúgó-vb-döntőt vívtak ők is, igaz, 1938-ban. Lázár, Titkos, Bíró, Sas, Vincze megérte az 1980-as éveket, Sárosi, Zsengellér, Polgár az 1990-eseket is. Mégis, mintha soha köztünk sem lettek volna. Fizikai valójukban többen nem is voltak, Sárosi Genovában, Zsengellér Cipruson, Polgár Sydney-ben halt meg, éltükben egyiküket sem hívta visszautasíthatatlan hévvel a haza.

Akik Magyarországon éltek, azok sem érezhették magukat igazán otthon. Ha egyikükkel-másikukkal a véletlen vagy jó sorsom összehozott, úgy éreztem, mintha egy régen elporladtnak hitt nagy királyunk támadt volna fel. Példátlan tudás- és élményanyag birtokosai voltak ők, és ez a kincs velük együtt sírba szállt.

Ami megmaradt, az leginkább a két világháború közti Nemzeti Sportnak és Pluhár István rádiós közvetítéseinek köszönhető. Pluhár előtt tisztelegve a Nemzeti Sportrádió vasárnap tematikus nappal emlékezik 1930. május 11-re, amikor először szólt sportról a rádió. Érdemes fejest ugrani a magyar sportmúlt kútjába – minél mélyebbre merülünk, annál ragyogóbb igazgyöngyök hozhatók felszínre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!